Ez a fajta játék, esetleg SMS verziója a teleregény után lassan minden televíziócsatornán feltûnik.
Nem tudom, de nekem az az érzésem, hogy ezek a kis telefonos mûsorok, bár jól körbe vannak bástyázva tévéjogászokkal, kimerítik a szerencsejáték fogalmát. A hívót ugyanis versenyeztetik a pénzéért, ki tudja, milyen kiszámíthatatlan logika alapján, és a hívás díja akkor is benn marad, ha nem nyert valaki. Ennyi erõvel besétálhatna a nézõ egy lepattant kaszinóba, és kreatívan pazarolhatná el a zsetont. Figyelemre méltó, hogy nemegyszer kiskorú a betelefonáló (korhatár nélkül?), és az sem elhanyagolható, hogy ezt újabban azon a köztévén is mûvelik, amelyet a nézõk adó-forintjaiból tartanak fenn. Vagyis ha telefonálunk, ha nem, fizetünk azért, hogy hülyének néznek, és ezt még végig is kell néznünk.
- sisso -
*
Bartis Attila: A Lázár apokrifek A kötet tizenkét, az ÉS-ben megjelent tárcanovellát tartalmaz. A szerzõ már az elsõ, bevezetõ szövegben eltalálja azt a kimódolt, mórikáló, magakelletõ, kimondottan öntetszelgõ hangot, melyet aztán sikeresen tart a végéig. A szerkesztõségi felkérés után megígéri, hogy csak halála vagy egy háború kitörése esetén nem teljesíti a penzumot, és: "ha még nem lenne háború, de azért már figyelmeztetne a szerkesztõ, hogy a legutóbbi kézirattal komoly tartalmi problémák merültek fel, és a tematikai ügyosztályon nagyon remélik, hogy ezt mielõbb belátom magam is. Igen, szinte biztos, hogy ez nyomósabb ok lenne az abbahagyásra a sima halálnál vagy a depressziónál." Aztán sorozata hõséül egy Lázár ("ha nem is pont a betániai") nevû alteregót választ, és kijelenti, hogy voltaképpen "mégiscsak Istenrõl szeretnék tizenkét igaz történetet elmesélni".
Na, Istent az újabb magyar prózában annyian veszik hiába szájukra, mint mondjuk egy népies zsánerben a pitykés lajbit. Ez a teljesen gátlástalan istenezés egészen rémületes giccsekre visz.
"Mert ami szép, arról szívesen mesél az ember, de ha a szépség pilléje a ferencesek nehéz miseborán úszik, arról még szívesebben hallgat." Hallgatásról persze szó sincs, inkább locsogásról, és a giccsérzülettel bõvített önsajnálat még az egyébként értékes és valóban megrendítõ anyagot is bevonja valami nyúlós ragaccsal: Krasznojarszk; A magyar nyelv rövid története.
- banza -
Magvetõ, 2005, 101 oldal, 1690 Ft
** és fél
Ûzött vad Az volt csak a móka, amikor hetvenegyben Michael Caine - vörhenyes barkói között zord ábrázattal - bevonatozott Newcastle-ba. Volt testvérbosszú a gyárkémények árnyékában, sör vékony falú pohárban és Britt Ekland a csomagtartóban. Egyesek szerint Jack Carterrel született meg a brit gengszter, a gyorstüzelõ proli-sármõr, akinek, mint a kiérdemesült helyi legendák többségének, már réges-régen Tussaud-éknál lenne a helye, ehelyett azonban itt kísért közöttünk kissé naftalinszagú ballonjában. Mike Hodgesnak sem jutott eszébe semmi új gengszterügyben, amikor megcsinálta az Ûzött vadat, neki azonban - fiatalabb kollégáival ellentétben - legalább az a mentsége megvan, hogy a fentiekben taglalt Get Carter címû dolgozat saját keze munkáját dicséri. Az Ûzött vad szinte tökéletes másolata a hetvenegyes darabnak, legfeljebb Caine gyilkos humora és a newcastle-i kémények hiányoznak belõle. Helyette Clive Owen szakáll által keretezett búsongó ábrázatát kapjuk, ami, mármint a búskomorság, egyébként teljességgel indokolt - még ha idõvel kissé unalmas is -, tekintve, hogy bûneit vezeklõ hõsünket öccse halála húzza vissza az alvilágba. Ha eltekintünk attól az apróságtól, hogy Hodges önismétlése legalább olyan fölösleges, mint a Stallone által elkövetett hivatalos remake, még mindig inkább egy ilyen nyúzott képû cowboyt, mint a Guy Ritchie-féle cirkusz hõzöngõ karikatúráit. Innentõl kezdve persze ízlés dolga, kinek melyik ponyvastílus fekszik. Nekünk speciel az elõbbi, de megértjük azokat is, akik szerint Jack Carterrel egyetemben a mi helyünk is Madame Tussaud híres mûintézményében lenne.
- köves -
Forgalmazza az SPI
***
Róisín Murphy: Ruby Blue A Moloko két éve a Sziget legpofásabbra koreografált koncertjét adta, de a színfalak elõtt azóta csak egy koncert DVD-re futotta. Pedig a háttérben akkor már új bájitalt kotyvasztott a banda excentrikus énekesnõje, Miss Murphy.
Valahogy úgy történt, hogy a mára bevörösödött Róisín rábeszélte az együttes házimixerét, Matthew Herbertet, hogy egyszemélyes zenekarként kísérje már el egy kalandos útra. Hogy vakon ugrottak bele, az persze nem mondható, de azt borítékolni lehetett, hogy a kész munka nem lesz egyszerû darab.
A Ruby Blue íze felsorolhatatlanul sokkomponensûre sikeredett, mégsem állítható, hogy valamiféle kísérletezõ lemez lenne. A soul, a szving, a funky és a különbözõ elektronikus zenék ritmustöredékeibõl összerakott dalok egy szokatlan zenei építkezés végtermékei, de igazi mesterek ujjgyakorlatai. A szabaddá tett csapongásnak köszönhetõen Murphy a big bandek világát megelevenítõ hangszerekrõl könnyedén tér át az agyontorzítózott gitárra, a kristálytiszta énekrõl a szinte nyávogással határos vokálozásra. Így lehet az album felütése a Leaving the Cityben a kövezeten pörgõ fémtányér, s a Dear Diaryben így rendezõdnek ritmusba az ébresztõóra zajtöredékei. A dalszövegek témája a szokásos módon leírható a szerelem, csalódás, ábrándok háromszögével, ám mivel az egész valami kiszámíthatatlanul bohókás masszával lett nyakon öntve, a lemez kissé zizis összképet mutat. Vagyis sokszínûsége ellenére pontosan az van a mélyén, ami a Molokót ismertté tette: a zenében ma minden mindennel keverhetõ, és ha kézben tudod tartani az arányokat, semmilyen szabályt nem kell halálosan komolyan venni.
Aki netán még mindig a sajnos partizenévé kevert Sing it Backkel azonosítja a Molokót, az a baromi nagy csalódás ellen nagy ívben kerülje ki a Ruby Blue-t. Aki viszont elsõre is csokorba tudja szedni az albumzáró The Closing of the Door drámai elemeit, az nyugodjon bele, hogy Miss Murphy rabul ejtette, és nem is engedi el többé.
Szami
Echo/CLS, 2005
****
Hana Andronikova: A napóra hangja Talán a történetet és elbeszélésének módját egybefogó, az emberi tragédiák be- és elfogadását megkönnyítõ, tágas, kozmopolita hangvétel teszi, talán a meglehetõsen extrém helyszínek, amelyeken a párhuzamos cselekmények játszódnak - mindenképpen lendületes olvasásra invitál a regény. Lehet, hogy az elbeszélõi nézõpontok szeszélyes váltakozásai mögött is van valami ravasz logika, mindenesetre megkövetel némi olvasói éberséget a gyakori váltás - jó ez is. Ügyes a fiatal cseh írónõ regénye, emellett érdekes, jó ízléssel megírt, megkapó, szóval remek olvasmány, semmi kétség. Miért, hogy mégis ilyen, kényszeredettnek tetszõ mondatokban beszélek róla? Mintha hiányozna a könyvbõl az a bizonyos rejtett tõkesúly, ami az igazán jó regények mélyebb merü-lését, az utolsó mondat elolvasása után a lelket még napokkal késõbb is fogva tartó katarzist adja. A hibátlan és a tökéletes közötti, egészen keskeny határvonal elõtt mintha mégis kifulladt volna az írói teremtõ erõ. Nagyon ki van találva ez a - máris mentegetõdzöm újra: tényleg egész jó - regény, csak az az utolsó, isteni érintés hiányzik belõle, amely kisöpörné az olvasóból a rosszhiszemû aggályokat. Nem öncélú - ráadásul vérszegény - kissé a kerettörténet, nem arra szolgál-e csupán, hogy behozza a fõhõs család történetébe az amerikai frontharcos katona sztoriját, eggyel szaporítva a szélsõséges élethelyzeteket? Gazdagítják-e az eseményekrõl alakuló ismereteinket, árnyalják-e a hõsök jellemét a különféle elbeszélõi perspektívák?
De még az efféle kételyekkel együtt is a regény javára billen el az ítéletünk: biztos, hogy nem a legmélyebb mélységig hatoltunk be a különféle, V. Detre Zsuzsa által igencsak jól magyarított világokba, ám felkészült idegenvezetõnk jelentõs erudícióval kalauzolt bennünket. A sors kegyetlensége felett érzett megszeppenésünk pedig biztos, hogy pallérozta lelkünket. Helyesen tettük, hogy elolvastuk ezt a könyvet.
- kyt -
Ulpius-ház, 2005, 358 oldal, 2480 Ft
****
The Waltz. Ecstasy and mysticism A CD a Concerto Köln és a kölni székhelyû Sarband nevû török banda (vezetõjük orosz, Vlagyimir Ivanov) együttmûködésének újabb eredménye (az elsõ, a Dream of the Orient 2003-ban jött ki). Érdekes vállalkozás, mely ezúttal a 18. és 19. század európai (legkivált bécsi) mûzenéjének a török zenére tett hatását kívánja bemutatni. Így lesz Mozart, a török/Dede Efendi, az európai a nyitó zenei blokk egyik alcíme. A befolyás tagadhatatlan; Mozart törökös zenéit (Szöktetés a szerájból, "Török induló") mindenki fújja, ám azt kevesen tudták, hogy Dede Efendi vagy Abdi Efendi számos valcert komponált. Joseph Lanner (Pesther-Walzer) vagy az idõsebb Johann Strauss (Kettenbrücke-Walzer) pesti ihletésû mûvei mellett ezek meglehetõsen iskolás darabok, csupán a jó tanulók feleletei. Ám a saját pálya más, jóval erõsebb: a Miszticizmus és eksztázis elnevezésû ötödik blokkban érezzük az ópium illatát Dede Efendi, Zeki Mahmed Aga kromatikájában.
A lemez erénye a két csapat közti együttmûködésben rejlik, túl a politikai korrektségen, melyet a (nyugat)németek mindig is igyekeztek felmutatni török barátaik iránt, az eltérõ zenei kultúrák egyesítése olykor megkapó vagy felvillanyzó. Különösen a zárószámban (Beethoven: Tizenkettedik német tánc), ahol a Sarband ütõsei erõsen felpörgetik a muzsikálást. De a zenetudományos eredmények és a sok jó szándék ellenére inkább csak kuriózumgyûjtemény ez a vállalkozás, az "ilyen állat nincs" mondás puha cáfolata. Vagy megerõsítése? Döntse el a hallgató!
- csont -
Deutsche Grammophon/Archiv, 2005, összidõ: 66:00
****
Giuseppe Verdi: Otello Karajan 1972-73-as filmje egyszerre nagyra törõ és konvencionális. A nyitójelenetben Verdi zenedrámai vihara keveredik a filmstúdiók szél- és esõgépei keltette mûorkánnal, a szélgépek süvítésével és a háttérvetített "valódi", dühöngõ tenger látványával. Tömeget szigorúan csak annyit használ, amennyit amúgy is ki kellene fizetni a kórus miatt. A díszletek - bár kétségtelenül szépek - túlságosan is (rajz)papírszagúak, akárcsak a ruhák, melyeken szinte még érzõdik a varrodák illata. Karajan rendezése megelégszik a szereplõk, jelenetek lefilmezésével. Nincsenek eredeti ötletek, érdekes filmes megoldások. Számára elég, ha minden fõszereplõ jól látható, miközben énekel. Mert az Otello elsõsorban mégiscsak opera. Ráadásul a legnehezebb fajtából. Bár megtalálhatók benne a klasszikus zártszámok (áriák, kettõsök stb.), az egybekomponáltság révén állandó a feszültség. A korábbinál lényegesen nagyobb szerepet kapott a zenekar is, mely egyszerre önálló "szereplõ", a lélek kivetülése és klasszikus kíséret. A Berlini Filharmonikusok abszolút egyenrangú partnerei a világsztárokból álló stábnak. Mindenekelõtt Jon Vickersnek.
Hangi teljesítménye ugyan megelõzi színészi képességeit, de így is képes megmutatni a címszereplõ jellemváltozásait a hõsszerelmes-tõl a teljes elmebajig. Mirella Freni egyik legszebb alakítása Desdemona. Bár színészileg könnyebb a dolga, hihetetlen könnyed énektechnikáját számtalan alkalommal megcsillanthatja. Peter Glossop Jagója Otellóval egyenrangú, nagyformátumú egyéniség.
- té. pé -
Deutsche Grammophon
****
Kraftwerk: Minimum-Maximum A dupla koncertlemez a tavalyi világturnét örökíti meg: a kvartett 2004 februárja és decembere között 69 elõadást nyomott le Európában, az amerikai kontinensen, valamint Japánban. (A budapestirõl lásd: Ugyanaz másképp, Magyar Narancs, 2004. június 3.). Rajongói kalózfelvételeken a legtöbb föllépés már hónapokkal korábban hozzáférhetõ volt; persze hangzásban a mostani kiadvánnyal - amely a Kraftwerk elsõ hivatalos élõ albuma - egyik sem veheti föl a versenyt. A basszusok, az erõs akkordok brutálisan dübörögnek, és ezt bizony, mondjon, ki mit akar, a legprofibb, ún. lossless tömörítések (pl. a flac-fájlok) sem képesek áthozni, úgyhogy nincs mese, eredeti CD-ket kell szerezni.
Maga az anyag a 10 hónap alatt mindenhol ugyanúgy játszott programot prezentálja, de nem egyetlen helyszínrõl, hanem tizenegy elõadásból válogatva - a budapestirõl a Trans Europe Express került föl. Az ismert számok koncertváltozatai lendületesek, ötletesek, nincs üresjárat. Mint ahogyan az együttesnél sincs megállás: novemberre várható a turné DVD-változata (plusz a hangzóanyag vinylmegjelenése), és járják tovább a világot. A Kraftwerk lapunk megjelenésének napján már az idei huszadik koncertjét adja (ebbõl hat az Egyesült Államokban volt); a régi albumok digitalizálását befejezték (ez a nyolclemezes Der Katalog), s a hírek szerint az alapító atyák - az egyaránt a hatvan felé közeledõ Ralf Hütter és Florian Schneider - fejében összeállt már az újabb sorlemez koncepciója. Úgy legyen.
B. I.
EMI, 2005
*****
