Ekkorát szólt a Red Hot Chili Peppers Budapesten

  • -mlt-
  • 2016. május 15.

Zene

Pillanatok alatt elkapkodták a jegyeket a szeptember elsejei budapesti RHCP-koncertre, ráadás is lesz egy nap múlva. Távol álljon tőlünk, hogy ünneprontók legyünk, ám archívumunkból előkerült majd’ húszéves koncertkritikánk.

Egy újszülöttnek minden vicc új, úgyhogy higgyék el, a Red Hot Chili Peppers nem először érkezik Budapestre. Húsz éve, 1996. június 25-én a Kisstadionban játszottak. Akkor írtuk ezt a kis beszámolót.

Mikor kezdődik a Híradó?

Megnyugtató, ígéretes helyen élünk, itt most már megtörténhet bármi is. RHCP a Kisstadionban, ebben a kicsi stadionban a világ egyik legkeresettebb zenekara, istenem. Mindenki mindent tud, kérdés nincs, nem is lehet. Tele vannak a lapok, aki bújt, aki nem, menni kell.

Ha megkésve is, de befedik a várost a poszterek, meg van adva a módja, csak azt nem értem (így utólag), a vendég Moby mért marad le. Már csak három óra van hátra, interjúk, sajtókonferencia a Hilton szomszédságában, taposás ezerrel, kiforduló gyomor. Aki nem vigyáz, még azt gondolná, zenével is foglalkozik a tévérádió minálunk.

false

Az első meglepetésemnek Anthony, Flea, Chad és Navarro a neve. Figyelmesek, előzékenyek – szokatlanul emberi arc, semmi gusztustalan allűr. Egészen meg vagyok illetődve, az én koromban másról szólnak az emlékek meg az elvárások sztárilag.

Nyolc óra van, felpörög a Dózsa György út, intenzív szerb és lengyel és angol nyelvtanfolyam. Kókuszrúd, karamell, tökmag. Megnyugtató, ígéretes helyen élünk, próbálkozz a vécével, ha nem hiszed. Mobyt majd legközelebb.

Fény belőve, kezdődhet az üvöltés, showtime. Anthony, Flea, Chad és Navarro félmeztelen, belakják a színpadot és félrebeszélnek közben: „Köszönöm, egészségedre, milyen gyönyörű hely így a nyáridő közepette Budapest.”

Kétszámos késéssel landol az eső. Beleszimatol a technikába, tesz egy kört a nézőtér felett, aztán odébbáll. Nincs itt most szükség rá, megy a szívás nélküle is rendesen. Az a nyomorult nézőtér félig üres. Megnyugtató, ígéretes helyen élünk, itt most már megtörténhet bármi is. Stingen kétszer, Bon Jovin háromszor ennyien; passz. A totál bukás Crimson után totál bukás Red Hot, nagyjából be lehet most már lőni, kinek érdemes koncertet rendezni ebben a millecentenáriumi hazában.

Oké, szar az egész. Csapnivaló minőségben, alulexponált hangerővel szól a cucc (még csak nem is a helyi erők állították be), csattog a basszus, a gitár és az ének eltakarva. Funky meg rap meg metál, és nincs mire beindulni – amikor koncertfilmet ad a tévé, az ilyen. (Mikor kezdődik a Híradó?) A lemezjátszó-hasonlatot meg nem kockáztatnám, az egy másik zenekar.

Nem az a baj, hogy a One Hot Minute albumnak nincsenek fülbemászó slágerei, nem az a baj, hogy a Blood Sugarról épp a Give It Awayt hagyják ki, még csak az sem (annyira), hogy hatvanöt perc tokkal-vonóval az egész; az itt a gáz, hogy nem ránt magához, nem szippant be – nem működik a dolog. Ez a zenekar a ’94-es Woodstock attrakciója volt, a klubviszonyok hiányára ne hivatkozzunk.

Jó, de akkor mi jöhet még (a) számba? Hogy a pletykák s a jelek szerint Flea és Anthony valami fasírtban van? Hogy Navarro állítólag kibukott a sajtótól? Hogy az európai turné első állomása? Jöhet (a) számba minden, most már tökmindegy.

De akkor is, itt járt az RHCP, és amíg így pipálni lehet, az olyan megnyugtató és ígéretes.

Kisstadion, június 25.


Figyelmébe ajánljuk

Valóra vált forgatókönyv

1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné (This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.

Nézőpont

A filozófus-író (Denis Podaly­dès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.

Amikor győznek a hippik

  • - turcsányi -

Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.

Hibamátrix

  • Dékei Krisztina

Szűcs művészete a klasszikus, realista festészeti hagyományokon alapul, de távol áll a „valóságtól”.

Ozmózisok

Nádas Péter e hosszú, több mint négyszáz oldalas memoárját Mészöly Miklós, Polcz Alaine és Esterházy Péter köré fűzi föl. Könyvének témája négyük viszonya, vonzásaik és választásaik, személyiségük szerkezetének összeillő és egymáshoz nem illeszkedő elemei. És a háttérben természetesen ott van a korszak, a lassú hetvenes–nyolcvanas évek a kádári provinciában.

Mozaikkockák

A hazai neoavantgárd egyik meghatározó alakjaként Erdély Miklós (1928–1986) a sok műfajban alkotó, polihisztor művészek közé tartozott.

Abúzus, család

  • Balogh Magdolna

Egyéni hangú, markáns képviselője Ivana Dobrakovová a szlovák kritika által expat-prózaként emlegetett prózai iránynak. Ezzel az angol „expatriate”, azaz tartósan vagy ideiglenesen külföldön élő szóból eredő kifejezéssel azokra a művekre utalnak, amelyek a rendszerváltozás adta lehetőségekkel élve külföldön szerencsét próbáló fiatalok problémáiról beszélnek.

Árvák harca

A jelenből visszatekintve nyilvánvaló, hogy a modern, hol többé, hol kevésbé független Magyarország a Monarchia összeomlásától kezdődő történelmében szinte állandó törésvonalak azonosíthatók.