Lemez

Elit alakulat

Robert Plant: Lullaby… and The Ceaseless Roar

  • Greff András
  • 2014. november 23.

Zene

 

A 60-as években startolt és még ma is aktív rockzenészek közül csak nagyon keveset tudnánk jó szívvel benevezni egy olyan elit csapatba, amelynek a tagjai ma is érvényes és eredeti munkákat képesek megalkotni, miközben határozottan elutasítják, hogy ennyi év múltán is a valahai sikereikből éljenek. Talán csak Scott Walker és Neil Young neve merülhet fel minden kétség nélkül, de Robert Plant is sokat dolgozott azért, hogy megkerülhetetlen legyen egy ilyen felsorolásnál. Ami a múlt intenzív lerázását illeti, az utóbbi években kifejezetten belehúzott ebbe a gyakorlatba – ami még akkor is így van, ha egyetlen koncert erejéig 2007-ben hajlandó volt visszakapaszkodni a Led Zeppelinbe (Londonban). Ezt leszámítva azonban minden gesztusa arról árulkodik, hogy egykori társaival ellentétben ő azért eléggé terhesnek észleli azt a legendásként kanonizált időszakot és az arra irányuló nosztalgiát. Legújabb szólólemeze ugyanakkor világosan megmutatja azt is, hogy ez a hol ironikus, hol komorabb távolságtartás inkább csak a kigombolt ingjeiben kokaintól fűtött szexuális csúcsragadozóként tevékenykedő, az egekig hasító sikolyok kevéssé kifinomult eszközével operáló rockistenség szerepére vonatkozik, nem pedig magára a zenére.

Pedig a Lullaby-n hallható dalok egyáltalán nem hard rock számok. Nehéz volna egyértelműen meghatározni, hogy akkor viszont micsodák: egyfajta – abszolút sajátos, tökéletesen Plantre szabott – hibridet hallunk, amelyben az angol folk, az amerikai country, a sivatagi blues és az elektronika egy időben és egymást szinte mindvégig erősítve tudnak megmutatkozni. Mégis ezen az albumon hallhatóak azok a számok, amelyek a legplasztikusabban képesek a hallgató elé tárni, hogyan is szólhatna a Led Zeppelin a 21. században, ha a hangszeres tagok ugyanúgy megőrizték volna nyitottságukat, frissességüket és elemi kísérletező kedvüket, mint ahogy Robert Plantnek sikerült. Az Embrace Another Fall és a Turn It Up két súlyos, sűrű, a régi mintákat (főleg az ősbluest) mélyen a mába belekötő darab, amiben a jelenkori képességeivel tökéletesen tisztában lévő énekes és a mögötte dolgozó, gitárt, bendzsót, afrikai hangszereket, dobokat és dobgépeket egyaránt finom kézzel alkalmazó zenekar is egyfajta valószínűtlen, de nagyon hatásos neo-Zeppelin üzemmódra kapcsolva tevékenykedik úgy, hogy egy pillanatra sem kell erőlködniük közben. Sokat elmond Plant képességeiről, hogy ugyanakkor nemcsak ezek a dalok, hanem a Stolen Kiss komor zon­gorás balladája, az üdén csilin­gelő gitárokra ültetett Somebody There és a Little Maggie pumpáló breakbeatekre húzott bluegrass-gyakorlata is egészen nagyszerű, miközben a többi számra sem tehetünk komolyabb panaszt.

Magneoton, 2014

Figyelmébe ajánljuk

Valóra vált forgatókönyv

1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné (This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.

Nézőpont

A filozófus-író (Denis Podaly­dès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.

Amikor győznek a hippik

  • - turcsányi -

Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.

Hibamátrix

  • Dékei Krisztina

Szűcs művészete a klasszikus, realista festészeti hagyományokon alapul, de távol áll a „valóságtól”.

Ozmózisok

Nádas Péter e hosszú, több mint négyszáz oldalas memoárját Mészöly Miklós, Polcz Alaine és Esterházy Péter köré fűzi föl. Könyvének témája négyük viszonya, vonzásaik és választásaik, személyiségük szerkezetének összeillő és egymáshoz nem illeszkedő elemei. És a háttérben természetesen ott van a korszak, a lassú hetvenes–nyolcvanas évek a kádári provinciában.

Mozaikkockák

A hazai neoavantgárd egyik meghatározó alakjaként Erdély Miklós (1928–1986) a sok műfajban alkotó, polihisztor művészek közé tartozott.

Abúzus, család

  • Balogh Magdolna

Egyéni hangú, markáns képviselője Ivana Dobrakovová a szlovák kritika által expat-prózaként emlegetett prózai iránynak. Ezzel az angol „expatriate”, azaz tartósan vagy ideiglenesen külföldön élő szóból eredő kifejezéssel azokra a művekre utalnak, amelyek a rendszerváltozás adta lehetőségekkel élve külföldön szerencsét próbáló fiatalok problémáiról beszélnek.

Árvák harca

A jelenből visszatekintve nyilvánvaló, hogy a modern, hol többé, hol kevésbé független Magyarország a Monarchia összeomlásától kezdődő történelmében szinte állandó törésvonalak azonosíthatók.