Lemez

Elit alakulat

Robert Plant: Lullaby… and The Ceaseless Roar

  • Greff András
  • 2014. november 23.

Zene

 

A 60-as években startolt és még ma is aktív rockzenészek közül csak nagyon keveset tudnánk jó szívvel benevezni egy olyan elit csapatba, amelynek a tagjai ma is érvényes és eredeti munkákat képesek megalkotni, miközben határozottan elutasítják, hogy ennyi év múltán is a valahai sikereikből éljenek. Talán csak Scott Walker és Neil Young neve merülhet fel minden kétség nélkül, de Robert Plant is sokat dolgozott azért, hogy megkerülhetetlen legyen egy ilyen felsorolásnál. Ami a múlt intenzív lerázását illeti, az utóbbi években kifejezetten belehúzott ebbe a gyakorlatba – ami még akkor is így van, ha egyetlen koncert erejéig 2007-ben hajlandó volt visszakapaszkodni a Led Zeppelinbe (Londonban). Ezt leszámítva azonban minden gesztusa arról árulkodik, hogy egykori társaival ellentétben ő azért eléggé terhesnek észleli azt a legendásként kanonizált időszakot és az arra irányuló nosztalgiát. Legújabb szólólemeze ugyanakkor világosan megmutatja azt is, hogy ez a hol ironikus, hol komorabb távolságtartás inkább csak a kigombolt ingjeiben kokaintól fűtött szexuális csúcsragadozóként tevékenykedő, az egekig hasító sikolyok kevéssé kifinomult eszközével operáló rockistenség szerepére vonatkozik, nem pedig magára a zenére.

Pedig a Lullaby-n hallható dalok egyáltalán nem hard rock számok. Nehéz volna egyértelműen meghatározni, hogy akkor viszont micsodák: egyfajta – abszolút sajátos, tökéletesen Plantre szabott – hibridet hallunk, amelyben az angol folk, az amerikai country, a sivatagi blues és az elektronika egy időben és egymást szinte mindvégig erősítve tudnak megmutatkozni. Mégis ezen az albumon hallhatóak azok a számok, amelyek a legplasztikusabban képesek a hallgató elé tárni, hogyan is szólhatna a Led Zeppelin a 21. században, ha a hangszeres tagok ugyanúgy megőrizték volna nyitottságukat, frissességüket és elemi kísérletező kedvüket, mint ahogy Robert Plantnek sikerült. Az Embrace Another Fall és a Turn It Up két súlyos, sűrű, a régi mintákat (főleg az ősbluest) mélyen a mába belekötő darab, amiben a jelenkori képességeivel tökéletesen tisztában lévő énekes és a mögötte dolgozó, gitárt, bendzsót, afrikai hangszereket, dobokat és dobgépeket egyaránt finom kézzel alkalmazó zenekar is egyfajta valószínűtlen, de nagyon hatásos neo-Zeppelin üzemmódra kapcsolva tevékenykedik úgy, hogy egy pillanatra sem kell erőlködniük közben. Sokat elmond Plant képességeiről, hogy ugyanakkor nemcsak ezek a dalok, hanem a Stolen Kiss komor zon­gorás balladája, az üdén csilin­gelő gitárokra ültetett Somebody There és a Little Maggie pumpáló breakbeatekre húzott bluegrass-gyakorlata is egészen nagyszerű, miközben a többi számra sem tehetünk komolyabb panaszt.

Magneoton, 2014

Figyelmébe ajánljuk

A képekbe dermedt vágy

Az Aspekt című feminista folyóirat társ­alapítója, Anna Daučíková (1950) meghatározó alakja a szlovák és a cseh feminista és queer művészetnek és a kilencvenes évektől a nemzetközi szcénának is.

Emberarcú

Volt egy történelmi pillanat ’56 után, amikor úgy tűnt: a szögesdrótot ha átszakítani nem lehet ugyan, azért átbújni alatta még sikerülhet.

Fától fáig

  • - turcsányi -

A Broke olyan, mint egy countrysláger a nehéz életű rodeócowboyról, aki elvész valahol Montanában a méteres hó alatt, s arra ébred, hogy épp lefagyóban a lába.

Kis nagy érzelmek

Egyszerű és szentimentális, de mindkettőt büszkén vállalja Baltasar Kormákur filmje. Talán az Előző életek volt utoljára ilyen: a fordulatok és a hősök döntései néha elég vadak, de sosem annyira, hogy megtörjék az azonosulás varázsát, az érzelmek őszintesége pedig mélységes hitelességet kölcsönöz a filmnek.

Nincs bocsánat

Az előadás Balássy Fanni azonos című kötetéből készült. A prózatöredékekből összeálló, műfajilag nehezen besorolható könyv a 2020-as években felnőtté váló fiatalok életkezdési pánikhelyzetéről ad meglehetősen borús képet.