Lemez

Elit alakulat

Robert Plant: Lullaby… and The Ceaseless Roar

  • Greff András
  • 2014. november 23.

Zene

 

A 60-as években startolt és még ma is aktív rockzenészek közül csak nagyon keveset tudnánk jó szívvel benevezni egy olyan elit csapatba, amelynek a tagjai ma is érvényes és eredeti munkákat képesek megalkotni, miközben határozottan elutasítják, hogy ennyi év múltán is a valahai sikereikből éljenek. Talán csak Scott Walker és Neil Young neve merülhet fel minden kétség nélkül, de Robert Plant is sokat dolgozott azért, hogy megkerülhetetlen legyen egy ilyen felsorolásnál. Ami a múlt intenzív lerázását illeti, az utóbbi években kifejezetten belehúzott ebbe a gyakorlatba – ami még akkor is így van, ha egyetlen koncert erejéig 2007-ben hajlandó volt visszakapaszkodni a Led Zeppelinbe (Londonban). Ezt leszámítva azonban minden gesztusa arról árulkodik, hogy egykori társaival ellentétben ő azért eléggé terhesnek észleli azt a legendásként kanonizált időszakot és az arra irányuló nosztalgiát. Legújabb szólólemeze ugyanakkor világosan megmutatja azt is, hogy ez a hol ironikus, hol komorabb távolságtartás inkább csak a kigombolt ingjeiben kokaintól fűtött szexuális csúcsragadozóként tevékenykedő, az egekig hasító sikolyok kevéssé kifinomult eszközével operáló rockistenség szerepére vonatkozik, nem pedig magára a zenére.

Pedig a Lullaby-n hallható dalok egyáltalán nem hard rock számok. Nehéz volna egyértelműen meghatározni, hogy akkor viszont micsodák: egyfajta – abszolút sajátos, tökéletesen Plantre szabott – hibridet hallunk, amelyben az angol folk, az amerikai country, a sivatagi blues és az elektronika egy időben és egymást szinte mindvégig erősítve tudnak megmutatkozni. Mégis ezen az albumon hallhatóak azok a számok, amelyek a legplasztikusabban képesek a hallgató elé tárni, hogyan is szólhatna a Led Zeppelin a 21. században, ha a hangszeres tagok ugyanúgy megőrizték volna nyitottságukat, frissességüket és elemi kísérletező kedvüket, mint ahogy Robert Plantnek sikerült. Az Embrace Another Fall és a Turn It Up két súlyos, sűrű, a régi mintákat (főleg az ősbluest) mélyen a mába belekötő darab, amiben a jelenkori képességeivel tökéletesen tisztában lévő énekes és a mögötte dolgozó, gitárt, bendzsót, afrikai hangszereket, dobokat és dobgépeket egyaránt finom kézzel alkalmazó zenekar is egyfajta valószínűtlen, de nagyon hatásos neo-Zeppelin üzemmódra kapcsolva tevékenykedik úgy, hogy egy pillanatra sem kell erőlködniük közben. Sokat elmond Plant képességeiről, hogy ugyanakkor nemcsak ezek a dalok, hanem a Stolen Kiss komor zon­gorás balladája, az üdén csilin­gelő gitárokra ültetett Somebody There és a Little Maggie pumpáló breakbeatekre húzott bluegrass-gyakorlata is egészen nagyszerű, miközben a többi számra sem tehetünk komolyabb panaszt.

Magneoton, 2014

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.