Ki hitte volna 1994 áprilisában, hogy húsz évvel később az akkor éppen tragikus véget ért Nirvana mosolygós, kölyökképű dobosa, Dave Grohl lesz a kortárs rock nemcsak egyik legszimpatikusabb, hanem legnagyobb hatású és legsikeresebb szereplője is?
A már akkor nagyszerű zenészt hívta a Tom Petty and The Heartbreakers, és szóba került a neve a Pearl Jamnél is. Grohl mindeközben stúdióidőt foglalt a seattle-i Robert Lang stúdióban, és felvett egy tizenöt számos demót. A demót odaadta két producernek, akik megkeverték az eredetileg próbafelvételnek készült cuccot – így és ebből lett a Foo Fighters nevű zenekar 1995-ös bemutatkozó nagylemeze.
A Foo Fightersből nem lett formabontó, zseniális vagy korszakalkotó zenekar. Nem készítettek revelatív vagy hivatkozási alapnak számító nagylemezeket, ugyanakkor összehoztak hét, megbízható színvonalon teljesítő rockalbumot. Nem hoztak eddig sosem látott formai vagy tartalmi elemeket a rockzenébe. Viszont gyakorlatilag folyamatosan és sokat dolgoztak, írtak egy csomó emlékezetes dalt, és elég szimpatikusak tudtak lenni ahhoz, hogy sokan szeressék őket. Ja, és persze ott van Dave Grohl, az all-american srác, aki egyszerre jön be a garázszenélő kora huszonévesnek, a szolid sörpocakkal még mindig rockoló késő harmincasnak, kora negyvenesnek, a kiscsajoknak és a nagylányoknak.
| ||
A Sonic Highways (mely egy nagylemez és egy párhuzamos, azonos koncepció szerint haladó, azonos című, nyolcrészes HBO-sorozat) nem az első konceptmeló, ami Grohl fejéből teljes fegyverzetben kipattant: a legközelebbi kuzin a legendás Los Angeles-i stúdiót megéneklő, ugyancsak sztárvendégekkel felpántlikázott, 2013-as filmes-lemezes projekt, a Sound City. A Sonic Highways album, mely Grohl definíciója szerint „szerelmes levél az amerikai rock történetéhez”, a Nirvana Nevermind című lemezét is jegyző Butch Vig producerrel készült nyolc amerikai város emblematikus stúdióiban, hasonlóan emblematikus, de legalábbis jó nevű vendégekkel – fiatalabbakkal és idősebbekkel, többek közt az ünnepelt bluesgitárossal, Gary Clark Jr-ral, a legendás Cheap Trick-gitárossal, Rick Nielsennel, a Bad Brainsszel és az eaglesös Joe Walsh-sal.
Grohl a hírek szerint eredetileg bátran kísérletező lemezt tervezett, ám ami a végeredményt illeti, ebből nem sok látszik; bátran élhetünk a gyanúperrel, hogy a zenekarvezető menet közben meggondolta magát. Persze nem arról van szó, hogy a Sonic Highways rossz lemez volna, inkább csak azért lehetünk csalódottak, hogy az, amit hallunk, nem nő föl a projekt elgondolt és kommunikált koncepciójához, s hogy ez a nyolc dal közel sem járja be azt a teret, hozza azokat a színeket, nyújtja azt az izgalmat, amit egy olyan lemeztől várnánk, ami azt állítja magáról, hogy komoly érzelmi kapcsolatot keres az amerikai rockhistória mindenféle fejezetéhez. A Sonic Highways egy jól összerakott, becsületes és dögös (és szerencsére kompakt) Foo Fighters-lemez, se több, se kevesebb – a többi mese habbal.
Sony, 2014
