A veterán jófiúban láthatóan van spiritusz, csípőből zúdít össztüzet Ivo Dzsima szigetére. Játszani ugyan nem maradt energiája, ám egy füst alatt két filmet is rendezett. Ebben a produceri és a partraszállási téren egyaránt gyakorlott Steven Spielberg, a forgatókönyvírásban a mostanság igen népszerű, a Millió dolláros bébiért és az Ütközésekért trófeákkal elhalmozott Paul Haggis és a tömegesen ismeretlen japán színészgárda segíti.
A második világháborúban stratégiailag mindkét félnek létfontosságú Ivo Dzsima-i földdarabért ádáz csata dúlt; e küzdelmet Eastwood -némileg rendhagyó módon - a támadók és a védők szemszögéből is megörökítette. A dicsőség zászlajának attakját az óceán felől érkezők szemével láttató, amerikai nyelven elkövetett opus a kritikusok túlnyomó része szerint alulmarad a két háborús dráma közti ütközetben. Mivel a zászló kitűzése jelen sorok írásakor még vetítetlen, a felvetés tartalmával vitatkozni látatlanban nem áll módunkban. Az viszont biztos, hogy a szigetvédő altábornagyot alakító - Nyugaton a katanát csak 2003-ban felcsatoló -, hazájában régóta kultszamurájnak számító Ken Watanabe kivételével a szerepeket nagyrészt japán anyanyelvű színészek játsszák. Tehát egy ízig-vérig japánnak látszó, az első képsoroktól az utolsó töltényhüvely aláhullásáig kifakult felvételekkel operáló, egyéni életeken át megjelenített testközeli csata adaptációjáról van szó, annak minden katonai izgalmával együtt. Akad itt európai ésszel felfoghatatlan öngyilkosság, parancsmegtagadás, dezertőr és becsülettel porciózott szentimentalizmus. A japáni felcser - igaz, Amerikában kupálódott felettese utasítására - az utolsó adag morfiumot a foglyul ejtett tinédzser kovbojnak lövi be. A "patrióta" rendezőnél ez minimum hazaárulásként értelmezendő - kóbor repeszgránátdarab formájában érkezik is az elvakító büntetés és a morfiumdeficitből adódó "golyó általi" harakiri. A nagytotálban mutatott csatahajókat és a hadifoglyokat spontán agyonlövő katonát (itt nem volt Fegyverszünet karácsonyra) leszámítva a bunkó amerikaiból csak mutatóba, ha akad. Bizarr élmény ez a kötődések nélküli japánság, mindenesetre jóval tiszteletreméltóbb, pláne nem annyira eredendően dekadens, mint a nemrégiben kinyilatkoztatott gibsoni majaság. A pacifista üzenet nem semmisült meg, csak találat érte: a bimbódzó amerikai-japán baráti kapcsolatokat és a kisemberek boldog életét irracionálisan zúzza szét a háború pokla.
Még szerencse, hogy Eastwood kellő életbölcselettel és tapasztalattal rendelkezik ahhoz, hogy a heroikus csillagos-sávos lobogtatást félretéve két órán keresztül elfogulatlanság nélkül utálhassa a saját fajtáját.
Az InterCom bemutatója
