Előny a fogadónál - Clint Eastwood: Levelek Ivo Dzsimáról (film)

  • Balázs Áron
  • 2007. március 8.

Zene

A veterán jófiúban láthatóan van spiritusz, csípőből zúdít össztüzet Ivo Dzsima szigetére. Játszani ugyan nem maradt energiája, ám egy füst alatt két filmet is rendezett.

A veterán jófiúban láthatóan van spiritusz, csípőből zúdít össztüzet Ivo Dzsima szigetére. Játszani ugyan nem maradt energiája, ám egy füst alatt két filmet is rendezett. Ebben a produceri és a partraszállási téren egyaránt gyakorlott Steven Spielberg, a forgatókönyvírásban a mostanság igen népszerű, a Millió dolláros bébiért és az Ütközésekért trófeákkal elhalmozott Paul Haggis és a tömegesen ismeretlen japán színészgárda segíti.

A második világháborúban stratégiailag mindkét félnek létfontosságú Ivo Dzsima-i földdarabért ádáz csata dúlt; e küzdelmet Eastwood -némileg rendhagyó módon - a támadók és a védők szemszögéből is megörökítette. A dicsőség zászlajának attakját az óceán felől érkezők szemével láttató, amerikai nyelven elkövetett opus a kritikusok túlnyomó része szerint alulmarad a két háborús dráma közti ütközetben. Mivel a zászló kitűzése jelen sorok írásakor még vetítetlen, a felvetés tartalmával vitatkozni látatlanban nem áll módunkban. Az viszont biztos, hogy a szigetvédő altábornagyot alakító - Nyugaton a katanát csak 2003-ban felcsatoló -, hazájában régóta kultszamurájnak számító Ken Watanabe kivételével a szerepeket nagyrészt japán anyanyelvű színészek játsszák. Tehát egy ízig-vérig japánnak látszó, az első képsoroktól az utolsó töltényhüvely aláhullásáig kifakult felvételekkel operáló, egyéni életeken át megjelenített testközeli csata adaptációjáról van szó, annak minden katonai izgalmával együtt. Akad itt európai ésszel felfoghatatlan öngyilkosság, parancsmegtagadás, dezertőr és becsülettel porciózott szentimentalizmus. A japáni felcser - igaz, Amerikában kupálódott felettese utasítására - az utolsó adag morfiumot a foglyul ejtett tinédzser kovbojnak lövi be. A "patrióta" rendezőnél ez minimum hazaárulásként értelmezendő - kóbor repeszgránátdarab formájában érkezik is az elvakító büntetés és a morfiumdeficitből adódó "golyó általi" harakiri. A nagytotálban mutatott csatahajókat és a hadifoglyokat spontán agyonlövő katonát (itt nem volt Fegyverszünet karácsonyra) leszámítva a bunkó amerikaiból csak mutatóba, ha akad. Bizarr élmény ez a kötődések nélküli japánság, mindenesetre jóval tiszteletreméltóbb, pláne nem annyira eredendően dekadens, mint a nemrégiben kinyilatkoztatott gibsoni majaság. A pacifista üzenet nem semmisült meg, csak találat érte: a bimbódzó amerikai-japán baráti kapcsolatokat és a kisemberek boldog életét irracionálisan zúzza szét a háború pokla.

Még szerencse, hogy Eastwood kellő életbölcselettel és tapasztalattal rendelkezik ahhoz, hogy a heroikus csillagos-sávos lobogtatást félretéve két órán keresztül elfogulatlanság nélkül utálhassa a saját fajtáját.

Az InterCom bemutatója

Figyelmébe ajánljuk

Aki úton van

Amikor 2021 nyarán megjelent Holi, azaz Hegyi Olivér első lemeze, sokan egy újabb izgalmas hazai rapkarrier kezdetét látták az anyagban.

A franciák megértették

Ritkán halljuk az isteneket énekelni. Néhanapján azonban zongoráznak, szájharmonikáznak és még gitároznak is. Legutóbb Párizs elővárosában, Boulogne-Billancourt-ban, a Szajna partján álló La Seine Musicale kulturális központban történt ilyen csoda.

Hitler fürdőkádjában

Lee Miller a múlt század húszas–harmincas éveinek bevállalós top divatmodellje volt, igazi címlaplány, de festette Picasso, fotózta és filmezte Man Ray, utóbbi élt is vele, és mentorálta mint fotóművészt.

Csaló napfény

Igaz, hamis, tény, vélemény, valóság és fikció. Ilyen és ehhez hasonló címkéket sietünk felnyalni a ránk zúduló információhalom darabjaira, hogy a kontroll, a rend illúziójával nyugtassuk magunkat és ne kelljen szembesülnünk vele, hogy nem létezik bizonyosság, csak kellően szűkre húzott nézőpont.

 

Gyilkosok szemlélője

A két évtizede elhunyt Roberto Bolaño minden egyes műve a költészet, a politika és a vadállati kegyetlenség együtthatásairól szól, az író regényeiben és elbeszéléseiben vissza-visszatérő karakterekkel, a költészet és a világ allegorikus megfeleltetésével olyan erős atmoszférát teremt, amelyből akkor sem akarunk kilépni, ha az hideg és szenvtelen.

Hús, kék vér, intrika

A folyamatosan az anyagi ellehetetlenülés rémével küszködő Stúdió K Színház jobbnál jobb előadásokkal áll elő. Az előző évadban a Prudencia Hart különös kivetkezése hódította meg a nézőket és a kritikusokat (el is nyerte a darab a legjobb független előadás díját), most pedig itt van ez a remek Stuart Mária. (A konklúzió persze nem az, hogy lám, minek a pénz, ha a függetlenek így is egész jól elműködnek, hiszen látható a társulatok fogyatkozásán, hogy mindez erőn túli áldozatokkal jár, és csak ideig-óráig lehetséges ilyen keretek között működni.)