Skinny Puppy: Mythmaker Az indusztriális zenében addig nem látott dimenziókat nyitott meg két kirívóan tehetséges kanadai zenekara, a Kevin "Nivek Ogre" Ogilvie és Kevin "cEvin Key" Crompton által 1982-ben létrehozott Skinny Puppy. A zenekar több mint nyolc év szünet után 2004-ben jelentkezett elõször teljes lemezzel, s a The Greater Wrong Of The Right új távlatokat nyitott számára. Az egészen addig analóg elektronikus technikával, korlátozott sampler- és gépdobmennyiséggel operáló Key - aki a gitárosabb The Process óta Ogre mellett Mark Walk zeneszerzõ-producerrel is együtt dolgozik - ezen az albumon mutatta be elõször, mire képes az ipari zene, ha összeházasítják a kortárs technikával. Ezt a koncepciót viszi tovább az új anyag is, ám ezúttal meszszebbre jutunk: állítható, hogy az eddigi legerõsebb Skinny Puppy készült el.
Elég meghallani az elsõ pár másodpercet, máris tudhatjuk, hogy ez nem a szokványos SP-hangzás lesz Ogre mantráival meg a monoton, sokszor egysíkúvá váló ritmusokkal, amikben elvétve találni csak pár törést. Ezúttal minden felvétel külön világ. Míg a kezdõ Magnifishit és a Pedafly beillenének atomhá-ború utáni indulóknak is, homlokegyenest más hangulatot hoz az akusztikus, enyhén flamencós gitárra épülõ JaHer, vagy a Front Line Assembly nyugodtabb pillanatait idézõ, helyenként riffekbõl építkezõ PasturN - s bár alapvetõen nem új, a SP-tól azonban még szokatlan a vocoderek használata. Néhány erõltetettnek hangzó darab mellett (mint például a kicsit táncolhatóbbra, azaz egyáltalán nem "puppysra" sikeredett Ambiantz) a zenekar a kényszerzubbonyos, fullasztó atmoszférával sem marad adós - a tulajdonképpeni védjeggyel. Különösen ilyen a lemez zárásaként elhangzó UgLi, melynek ismétlõdõ, egysoros szövege könnyen beleég a hallgató agyába, a sercegõ effektekkel, fröcsögõ magasakkal együtt.
Harci Andor
Synthetic Symphony, 2007
***** alá
Pintér Béla Az árva csillag címû elõadásának kétségbeesetten bonyolult meséje van; összehordva benne minden, hogy perc ne maradjon üresen, azaz fordulat nélkül. Vidéki házeladás, örökösödési perpatvar, osztrák rendõraffér motoros üldözéssel, a pálinka-hungarikum problémái gyakori ízlelgetéssel, ugyancsak osztrák panziós, idegen bolygó ideszakadt, félénk ûrlényei - egyikük civilben cipõfelsõrészt készít, legalábbis ezt mondja -, napi (vagy múlt heti) politikai utalások, autós kiruccanás Írországba (de nem jutnak el oda), FBI-tiszt álruhában, aztán két falusi "közlegény" ugyancsak álcázva, távirányítóval mûködtetett nyelvhasználat, tiszta szesszel mûködtetett autó, és mindenek közben, elõtt és alatt szövevényes szerelmi bonyodalmak, melyek végén, avagy eredményeképpen eggyel kevesebben maradunk itt a Földön, mert a két ûrlény magával viszi az ibrányi kisembert.
Eléggé kapitális marhaság ez - de eléggé hatásosra van megcsinálva. Darvas Benedek utalásokkal teli zenéje és Horgas Péter szellemesen egyszerû tere a legjobb az egészben - nyilván egyik sem független az író-rendezõ Pintér Bélától. Aki momentán kifogyni látszik a "nagy témákból" - alkohol, szekta, egészségügy és egyebek -, ezért apróságokat, jelenségeket, vagyis törmelékeket gereblyéz és fércel össze. A forma és a hatásmechanizmus konstans; az elõadás oldalazva és bizonytalanul, irónia és érzelmesség között billegve tart a katartikus végkifejlet felé, és pont annyira el is éri, hogy a közönség fölismerje rajta az alkotó kézjegyét.
A színészek közül ezúttal Tóth Józsefnek jutott egy nagyjából koherens figura: az ibrányi kisember, aki hihetetlen földöntúli kalandjai elõtt már amúgy is hihetetlen szerelmi afférba bonyolódott Szamosi Zsófia érdekvezérelt szexbombájával. Bizonyos értelemben ziccer a két, kettõs identitású ûrlény szerepe, Bárdos Andrea és Szalontay Tünde ki is használja. Csatári Éva nadrágszerepben; nem tudom, miért, viszont jól adja. A nem-tudom-mit.
- ki -
Szkéné, február 15.
**
Aetas, 2006. 4. szám A rendszerváltás körüli években változatos ügynöklisták keringtek magyar hazánkban: olyik hetvenhét nevet tartalmazott, míg egy másik százhuszonegy személyt sorolt fel az éppen csak fölszámolt elnyomó hatalom besúgói közül. A közelmúlt tisztázásának dicséretes szándéka azonban sajnálatos módon aktuálpolitikai szempontokkal, s néha egyenesen alantas lejáratási kísérletekkel párosult, és így nem csodálható, hogy az ügynöklisták kérdésében még ma, másfél évszázaddal e szomorú epocha lezárultát követõen sem ismerjük a teljes igazságot. Az említett rendszerváltás ugyanis 1867-ben zajlott le, amikor is a neoabszolutizmus korszakának spiclijeit, "jóérzületû" delátorait próbálták leleplezni, valamint kigolyózni egyszer s mindenkorra a jobb társaságból. A történettudományi folyóirat legfrissebb számában Deák Ágnes remek tanulmánya dolgozza fel e pikáns témát, s az "Államrendõrség és informátorai" alcímet viselõ faszcikulus cikkei között még számos, hasonlóan érdekfeszítõ írást találhatunk. Az ötvenes évekbeli ügynökjelentések, s az ÁVH-s kihallgatási jegyzõkönyvek társadalomtörténeti forrásértékét elemzõ módszertani tanulmány (szerzõje Farkas Gyöngyi), egy reformkori pesti besúgó jelentései (Pajkossy Gábor dolgozatában), s az oroszországi eszerek közé beépített, ám egyszersmind forradalmi terrormerényleteket szervezõ kettõs ügynök levelei (közlõi Bebesi György és Polgár Tamás) sorjáznak a folyóirat lapjain. S immár elszakadva a titkosrendõrségi tematikától, megismerkedhetünk a magyar történelemre szakosodott oxfordi Evans professzorral, vagy akár (Ugrai János írását olvasva) egy kétszáz év elõtt buzgólkodó református lelkész-literátorral, aki - hívei õszinte felháborodására - legszívesebben lányok és asszonyok molesztálásával töltötte szabad idejét.
László Ferenc
**** és fél
Zene és szöveg Hát nem bájos, gondolhatták a forgatókönyvírók, és popsztárt faragtak (nagyon azért nem kellett megfeszülniük) Hugh Grantbõl. Na nem holmi pöffeszkedõ hülyegyereket, hanem tipikus Grant-hõst: egy levitézlett paprikajancsit, olyat, aki a saját romjait is a lehetõ legmegengedõbb mosollyal nyugtázza. Egy szó mint száz, Grant ismét a világ legszerencsésebb lúzere, bár Andie MacDowell és Julia Roberts után ezzel a mûsorszámmal már csak Drew Barrymore kegyeire és talán némi EU-s pénzre lehet pályázni. Barrymore szintén ismerõs szerepkörben illeget: bohókás bejárónõt játszik, egy szakképzett szobanövény-locsolót. A vázolt felállásból egyenesen következik, hogy a szórakozott leányzó elõbb-utóbb a pedáns férfiú mûvirágait is meglocsolja, a dráma elõmozdítása szempontjából azonban ennél is lényegesebb, hogy Drew szintén zenész, kész dalszövegíró-õstehetség. Épp amilyenre Hugh-nak szüksége van. Merthogy a nyolcvanas évek és velük az Elsõ Emelet és a Wham királysága mégsem múlt el nyomtalanul. Az egykori popsztár kap még egy esélyt: ha péntekre megvan az új sláger, duettet énekelhet legnagyobb még élõ rajongójával, egy újdonsült Britney-klónnal. Innen hát a cím és a feszültségforrás: lesz-e sláger a hét végéig, és vajon merre tart hõseink kapcsolata, miután közös paplan alatt ébredtek a zongora lábai közt. Csupa eleve megválaszolt kérdés, a sztoriból levonható tanulság nem is párkapcsolati, hanem filmszakmai. Az amerikaiak válasza Csányi és Ullman nemrég elkövetett duettjére (S.O.S szerelem!): lehet ezt másképp is csinálni.
- kg -
Az InterCom bemutatója
***
Csalog Gábor és Varga István egyrészt amolyan bölcsész, másfelõl meg nemzetközi közönség elõtt adott koncertet - még a lapozó hölgy is ázsiai volt. Vasárnapias miliõben zajlott mindez: a templom elõtt (helyett?) egy kis kamarazene. A mûsor viszont a legmagasabb intellektuális igényeket is kielégíthette; Schumann és Webern rövid darabjai mellett Brahms két hatalmas cselló-zongora szonátája. A kezdõ Schumann-darab (Fantasiestücke) nagy koncertet ígért, álmodozó-tapogatózó hangját ideálisan találták meg a játékosok, a sok echóhatás elbûvölt, a második tétel játékossága megkapóan hangzott, és a finálé ("Rasch und mit Feuer") valóban tüzesen szólt. Brahms e-moll szonátája minden pillanatban tudatos és átgondolt elõadásban szólalt meg, bár az elsõ tétel fõtémájának melankolikus zengése kevéssé hatott meggyõzõen Varga csellóján. Ám kárpótolt a második tétel, melyben megvalósult a quasi menuetto szerzõi utasítás, tánc is volt, meg nem is, játék is meg világosbarna borongás. A harmadik tétel fúgás rondója megkoronázta a szenvedélyes, olykor egészen vad interpretációt, melyben a becsúszott hibák sem hatottak zavaróan. Szünet után Webern pár másodperces darabjait az elképzelhetõ legnagyobb odaadással és szeretettel adta elõ Csalog és Varga. Minden hang értelmet kapott, a koncentráltság csodáját hallottuk. Nem így sajnos a mûsort záró Brahms F-dúr szonátában. A már az elsõ részben sem makulátlan tisztasággal játszó Varga István hamis hangjai itt túllépték a tolerálható határát, és az összjáték is akadozott. Eszünkbe juthatott egy anekdota, miszerint a bemutatón a gordonkaszólamot játszó Josef Gänsbacher szemére vetette Brahmsnak: olyan hangosan zongorázik, hogy még saját magát sem hallja. Mire a szerzõ ezt dörmögte volna a szakállába: "Szerencsére." Tény, hogy Csalog szenvedélyes dübörgése ezúttal elnyomta partnerét, bár az "Allegro passionato" feliratú tétel még így sem bizonyult elég érzelemdúsnak. És mégis: soha rosszabb délelõttöt!
- csont -
Benczúr-ház, március 4.
****
Forced Entertainment: Bloody Mess Két, bohócnak öltözött ember verekszik a székrendezés feladatáért a színpadon, majd a még ép bútordarabokat összerakják, és ezeken ülve mutatkozik be a tízfõs társulat. Mindenki magáról beszél, hogy mit szeretne elérni ezen az estén. Van, aki bírná, ha letepernék a színfalak mögött, de olyan is akad, aki egyszerûen csak az utolsó kép pozíciójára hajt, amire ebbõl az elõadásból emlékezni fogunk. A harc aztán töretlenül tart két órán át, miközben Black Sabbath vagy Bach csellószvitjei ordítanak a hangfalakból. Egy nõ vetkõzik és öltözik szüntelenül, vizet locsol magára mániákusan, egy gorillajelmezes közönséget provokál. Valaki belekezd, hogy elmesélje a világ keletkezésének történetét, de akadályozó tényezõk érkeznek: két hangtechnikus parókában, füstgéppel (az est legjobb alakításai). Két meztelen fickó, egy-egy ezüstfóliából készült csillaggal táncolva, arról elmélkedve, hogyan szép a csend, de vannak felejthetetlen diszkófények és egy neurotikus szurkolólány, akinek fogalma sincs. Egy egyszerû mikrofonpróbából is színház készül itt.
Õrült mutatvány, de van benne rendszer. Nehéz volna pontosan leírni a káoszból építkezõ elõadást: a politikai pop art, az improvizációkra építõ, komplexitásra törekvõ színház, a rockandroll életfilozófia bírálata, a jól kimért önirónia és a társadalomkritikus gúny üdítõ egyvelege.
- sissova -
Trafó, február 24.
*****
Clap Your Hands Say Yeah: Some Loud Thunder Úgy fest, tényleg leáldozóban van a nagyobb kiadók meg a zenei menedzserek csillaga, amire tökéletes bizonyíték a Clap Your Hands... diadala. Alec Ounsworth, az amerikai zenekar frontembere, tanulva a brit Arctic Monkeys korábbi sikereibõl,az intenzív internetes propagandamunkát választotta a nagy lemezcégekkel való egyezkedés helyett, és be is jött neki a dolog: zenekara a 2005-ös év egyik nagy felfedezettje volt, letölthetõvé tett számaikkal maguk köré gyûjtötték a még el nem kötelezett indie-rajongókat. A David Byrne-iskola kiváló tanulóinak sikertörténeteannyiban tér el a hasonló zenekarok közelmúltbéli diadalsztorijaitól, hogy ezek a figurák már a 30-as éveikben járó, szakállasmûvészek, nem pedig pattanásos, kicsapongó fiatalok - mindez erõsen érzõdik is a számok tempójánál. Ezjelenti a lemez legnagyobb hibáját, mert különben, ha összességében nézzük, az USA-ban megint szerzõi kiadásban kihozott Some Loud Thunder egész jól eltalált lo-fi album. Ám egyszerûen lassú, és ahol beindul, Ounsworth ott is képes az orrhangjával elrontani az egészet. Az albumcímmel egyezõ nyitószám még bizakodásra adhat okot, sõt van egy kifejezetten táncolhatónak nevezhetõ szám is, a Satan Said Dance, ám ezeken kívül mintha direkt visszatartanák az energiát a zenébõl. A banda mellett szól viszont, hogy tökéletesen megtanultak bánni a különbözõ kütyükkel, samplerekkel, hovatovább felismerték a tangóharmonika és az indie-rock közös jövõjét is.
- pirsel -
self-released/Wichita, 2007
***
Hannibal ébredése Szólok elõre: még a devianciák iránt amúgy érdeklõdõ nézõk se akarják tudni, mi késztet egy jól fésült, arisztokratikus modorú orvost, hogy a proszektúrán szerzett boncolási tapasztalatait az élõk körében is kamatoztassa. Erre nincs válasz. Legalábbis a Lecter-trilógia (A vörös sárkány, A bárányok hallgatnak és a Hannibal) elõzményének szánt filmben. Pedig a mû deklarált célja épp az lenne, hogy a fiatal Hannibal gyerekkori traumájával magyarázatot szolgáltasson e kérdésre.
Mivel Anthony Hopkins mindent el tud játszani, de tinédzsert azért már õ sem, kénytelenek vagyunk a lányszobák falainak díszítésére bizonyára kiválóan alkalmas francia Gaspard Ulliel csinos pofijának rezdüléseibõl kiolvasni az ébredezõ pszichopata gondolatait. A sápadt litván ifjú szemében hiába villog az õrület, hiába gyilkol kéjes mosollyal, õ inkább egy Drakula-mesketébe illik, mint efféle, magát (véresen, még szép) komolyan vevõ thrillerbe. Ám a rendezõ mellébeszélése a legkiábrándítóbb: az ugyanis nem érv, hogy Lecter azért szakít ki és fal fel húsdarabokat áldozatai arcából, mert kishúga kondérban végezte. Japán nagynénje (Gong Li) iránt érzett elfojtott szexuális szenvedélyétõl sem kéne feltétlenül perverz pszichopatává válnia.
A nappal szorgalmas medikus, éjszaka bosszúszomjas nácivadász beállítás viszont szemenszedett pimaszság, hiszen azt a látszatot kelti, hogy hõsünk igazából csak a söpredéktõl tisztítja meg a világot. Talán csak kicsit gyorsabban és hatékonyabban, mint ahogyan azt a hágai bíróság tenné. Ugyan már!
Bánky Bea
Az SPI bemutatója
*
