Ember legyen a talpán, aki nem zavarodott bele az egymásnak folyamatosan ellentmondó információk dömpingjébe. A Művészetek Palotájában meghirdetett előadások dátuma és címe még a legritkább esetben sem egyezett a különböző hírportálokon, szórólapokon, műsorfüzetekben lévőkkel. A fesztiválon közreműködő Auris Társulat honlapján Tallér Zsófia (operafilm) díjnyertes Johannájának színpadi változata, Melis-Jeles eddig már többször - és emlékeim szerint más néven - bemutatott Alkonypír című Kleist-operája, John Adams egykor nagy port kavart Nixon Kínában című opusa mellett Selmeczi A szirénjének előadásairól tudósít, még e sorok írásakor is. Ezzel szemben a MűPa saját kiadványa sem Selmeczi, sem Adams operájáról nem tesz említést, helyettük Rachel Portman Kis hercegét ajánlja. Újabb hármas befutót reklámoz a Fidelio programmagazin is, azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy A szirén szövegkönyvét következetesen bizonyos Szűcs (sic!) Gézának tulajdonítja. A folyamatosan változó dátumokról pedig legjobb lett volna, ha megkérdezzük kezelőorvosunkat vagy gyógyszerészünket. Mi viszont a palota sajtósát hívtuk fel, s így derült ki, hogy a négy (?), öt (?) bemutató helyett mindösszesen kettőre kerül sor. Újabb szervezési bakik következtében ezúttal azonban még Portman kisasszony meseoperájáról sem tudósíthatunk. Maradt tehát Selmeczi György és Szőcs Géza 1998-ban, Luxemburgban bemutatott egyfelvonásosa: A szirén. Talán az ugyanaznap estére jutó Sári József szerzői estre gyülekezett, talán a szomszédos nagyteremben fellépő Branford Marsalis szaxofonszólójára spórolt a nagyérdemű, de tény, hogy jóindulattal is csupán erős közepesnek minősíthető érdeklődés kísérte az eseményt. Selmeczivel kapcsolatban az az általánosan elfogadott közvélekedés, hogy művészete nem tartozik a magyar kortárs zene mélyáramlatai közé. A kevésszereplős, allegorikus történet viszont a jobb napjait idézi. Korrektül végigírt zene, mely folyamatosan teret enged ugyan az eklektikának, de nem él vissza gátlástalanul a stílusjátékok, idézetek lehetőségével. Az Odüsszeia egyik történetének parafrázisa sokféleképpen értelmezhető dráma, (sajnálatos módon) valódi katarzis nélkül. A konjunktúrát kihasználva az éneklést megtanuló sellő elcsábítja dalával a Karmestert, aki aztán - miután a népharag ellenük fordul - követi őt a végtelen vizekre. Selmeczi ötven játékfilm zenéjével a háta mögött pontosan tudja, mi kell a nézőnek. És azt adja. Ha kell, modern, ha kell, érzelgős, máskor tánczenét ír vagy szalonmadrigált. Énekes szólistái - Kovács István (Karmester), Hámori Szabolcs (Halász) - hangilag rendben vannak, csupán a címszereplő Csereklyei Andrea magas hangjainak fénye törik meg. Az már értelmezési (ízlésbeli) kérdés, hogy az elbutított fülű, korlátolt tömeggel szembeni szirén, aki a szépet és emberit hivatott megjeleníteni, mind kinézetében, mind "áriájában" miért közelít ennyire a giccshez. Az egyszerű, gyakorlatilag egyetlen nyitott fekete térben játszódó rendezésben az Ars Nova Énekegyüttes tagjai adják a tömeget. Vokálisan magabiztosan, színészileg amatőr módon. A gondosan megtervezett, koreografikus mozgásuk (Kozma Attila) szétesik, laza, pontatlan, s ettől inkább szeretnivalóan kedves, mint jó. A Reményi Ede Kamarazenekar többnyire tisztességes hakniszinten szólaltatta meg a partitúrát. Kidolgozott arányokról nem igazán beszélhettünk, de tény, hogy néhány csúnyán hamis hangtól eltekintve biztos alapot nyújtottak az énekesek számára. A rendezés (Gothár Péter) a "nagy erény az egyszerűség" jegyében nem sokat tesz a jó ügyért. A jelenetváltások módja - a szekrénybe zárt szirént csak úgy felhúzzák a zsinórpadlásra - vagy a mozgó dobogókon való "hajókázás" már-már a koncertszerű előadások szintjére hozza vissza az előadást.
A Prima Vista Fesztivál bemutató előtti bemutatókat, a frissen született színpadi művek első olvasatát ígéri, tesztelve a művek repertoárba kerülésének esélyeit. A mondat első felét nem tudom értelmezni egy hét éve bemutatott mű esetében, reális teszthez viszont nem volt elég erős a kivitelezés.
Művészetek Palotája, Fesztiválszínház, október 5. és 16.
