A szokásos fellépti időnek nagyjából a duplájára rúgó két és fél órában a normál setjüket nyomták le, Dave Grohl (képünkön) elszánt üvöltözéséből vagy a második számú frontemberré előlépő Taylor Hawkins fáradhatatlan dobjátékából pedig arra lehetett következtetni, hogy személyes sértésnek vennék, ha találnának akár egyetlen embert a 60 ezres tömegben, aki nem érzi magát piszok jól a koncertjükön.
Grohlék két éve éppen Concrete and Gold című albumuk (lásd: Nem mind arany, de majdnem, Magyar Narancs, 2017. szeptember 28.) megjelenése előtt jártak az Arénában, de az első kislemezként kiadott Runt és a Sunday Raint, Hawkins énekével, már akkor eljátszották. Ezek mellett most a remek női vokalistákat felvonultató The Sky is a Neighborhood és a Dirty Water volt az új albumról, bár a magam részéről szívesen meghallgattam volna még az őrült La Dee Dat vagy a fülbemászó refrénjével kitűnő Arrowst és a The Line-t. A produkció gerincét a két legjobb FF-lemez, a The Colour and the Shape és a Wasting Light dalai adták, de jöttek szép sorjában a kihagyhatatlan slágerek is: Learn to Fly, The Pretender, Times Like These, Best of You.
A Foo Fighters nem nagyon hisz a tetőpont fokozatos megközelítésében, az első négy-öt számmal letarolják a közönséget, és a végére is kifejezetten erős darabokat hagynak, most például a Best of You-t és az Everlongot. A két tombolós blokk között viszont a Szigeten egy kicsit jobban leült a buli, a legutóbbi budapesti fellépéshez képest több volt a felkonf, az instrumentális átvezetés, a zenésztársak hosszabb bemutatást kaptak Grohltól, aki a dobok mögé is beült, mialatt Taylor Hawkins egy Queen-feldolgozást énekelt. A show-elemek száma határozottan nőtt: Hawkins dobszerkója egy ponton az égbe emelkedett, Grohl Nirvana-pólót viselő lányát háttérénekesként mutatták be, a végén meg egy színpadra felhívott kerekesszékes srác vágta földhöz a frontember gitárját.
A két új dalon kívül csak a mostanában viszonylag ritkán játszott Hey, Johnny Park! volt olyan, amit 2017-ben nem hallottunk – utóbbi sok mindenért kárpótol, de egy 25 éve létező és 9 albumot kiadó bandától ez azért elég sovány és kiszámítható setlist, különösen, ha Grohlék teljesítményét a grunge-éra másik nagy túlélőjének, a megdöbbentően széles repertoárt mozgató Pearl Jam produkciójával hasonlítjuk össze. A változatosság hiányának másik oldala a profizmus: ebben az előadásban tényleg minden a helyén van, valószínűleg az improvizatívnak ható betéteket is ezerszer begyakorolják. Mégsem válik az egész lelketlenné, mert Dave Grohl képes élő kapcsolatot teremteni közönségével, és 50 éves dúsgazdag rocksztárként is úgy játszik, mintha az élete múlna rajta. Aki először látja a Foo Fighterst, talán azt hiszi, valami különleges, egyszeri élményben volt része, pedig náluk ez a hőfok az alapbeállítás.
Sziget, Dan Panaitescu Nagyszínpad, augusztus 13.
