Amikor az Idles pornóbajszos, alsógatyás gitárosa már a legelső szám derekán fejest ugrik a tomboló közönségbe, hogy ott aztán hol pogózva, hol fejen állva, de minimum crowdsurfölve zúzza végig az estét, tudni lehet: a britek koncertje a felgyülemlett frusztrációk kipurgálásáról fog szólni. Sodró, kaotikus, minden pillanatában zseniális előadást látunk, amely a punkot újra annak a felforgató, pusztítóan dühös zenének mutatja, amilyennek utoljára 1976-ban, a Sex Pistols felbukkanásával tűnhetett. Nem csak azért, mert az Idles sistergően vad ösztönzenéjében izgalmasan olvad össze a posztpunk motorikus lüktetése a brit prolizenék társadalomkritikájával és a kiszámíthatatlan, technikás riffeléssel. És még csak nem is azért, mert alapból piszok szórakoztató végignézni ezt a totális anarchiába fulladó színpadbontást, ahogy a gyümölcsmintás ingben feszítő énekes mikrofonnal bántalmazza a hangfalat, majd felheveredik rá, és onnan csahol, a megkergült gitárosok pedig több időt töltenek el a közönségben, mint a színpadon. Hanem azért, mert az Idles, miközben szanaszét visz az olyan okos darálásokkal, mint a Heel/
Heal vagy a Rottweiler, újrafogalmazza, miről is szól ez a mérges, macsó műfaj. Nem az őrjöngésről, hanem a terápiáról, nem a bomlasztásról, hanem az összefogásról.
Hogy mindez ne gejl üzenetnek, hanem szatírával átitatott, megvalósítható életprogramnak tűnjön, arról Joe Talbot gondoskodik, aki arról énekel dekadens kappanhangján, hogy a mérgező maszkulinitás miatt nem látta az apját soha sírni, hogy pokol volt ágyhoz kötött anyját, majd halva született lányát elgyászolni, és együtt csujogható punkhimnuszban magyarázza, miért tett jót Angliának a bevándorlás (Danny Nedelko). És miközben transzba esett TGM-ként prédikál feminizmusról, migrációról és elfogadásról, arra is jut ideje, hogy vicces csirketáncával vagy az elóbégatott Easy Like Sunday Morninggal a műmájer rocksztárokat parodizálja, hogy a koncertnek tényleg minden egyes pillanata a káros, agresszív férfiminták lebontásáról és még a pogó is a baráti egymásba kapaszkodásról szóljon.
Ez pedig legalább akkora bravúr, mint elérni, hogy a Sziget zárónapján rájuk tomboljon a gitárzene aktuális császárait élőben ritkán látogató fővárosi értelmiség.
Sziget, Mastercard Színpad by A38, augusztus 13.
