"Eltűnt a tudás" - Stephen Malkmus énekes-gitáros

  • Greff András
  • 2011. december 16.

Zene

Az indie rock hóbortos amerikai kabalafigurája jó szériát fut mostanában: tavaly a 90-es évek egyik fontos zenekarával, az egyetlen turnéra újjáalakított Pavementtel járta be a világot, pár hónapja pedig kihozta remekül sikerült ötödik lemezét a Jicksszel. A Mirror Traffic turnéjának bécsi állomásán találkoztunk vele.


Fotó: Roger Kisby

Magyar Narancs: Olvastam, hogy nemrég Berlinbe költöztél. Számítottak a döntésnél azok a markáns rocklemezek - David Bowie, Iggy Pop vagy akár a U2 dolgai -, amiket a város inspirált a múltban?

Stephen Malkmus: Inkább a feleségem miatt költöztünk át, aki képzőművész, Berlinben pedig pezseg a vizuális művészeti élet. Korábban egy kisvárosban, Portlandban éltünk, ahol senki sem törődött a képzőművészettel, és a feleségem kezdett depressziós lenni. A zenében Berlin ma inkább az elektronikus zsánerek terepén tényező, de nekem nem ez volt a fontos. Egyszerűen csak örültem annak, hogy kipróbálhatom, milyen érzés Európában élni. Azok a régi, dekadens lemezek teljesen más városról szóltak - én a szomszédaim között főleg burzsoá anyukákat látok, akik bioételt esznek, és nem vásárolnak a gyerekeiknek műanyag játékot.

 

MN: Az előző Jicks-lemez, a Real Emotional Trash a gitárokról szólt, a Mirror Traffic viszont poposabb lett. Mikor untál rá a szólózós számokra?

SM: Az előző lemez turnéján fárasztó volt azokat a dalokat játszani. Most valami punkosabbat akartunk - persze ettől még ez popzene, de direktebb és rövidebb formában. Amúgy elég sok váltás van az új dalokban is, és nem mondhatnám, hogy bármelyik is hagyományos, négynegyedben, három akkorddal mozgatott téma lenne, de összességében valami szögletesebbet akartam elérni a hömpölygés helyett.

MN: Zavart, hogy sok kritikus úgy vélte, hogy a Pavement-hangzás tért vissza a lemezen?

SM: Nem igazán. Több millió zenekar létezik, és nem tarthatsz lépést mindennel, márpedig ha nem vagy a Jicks rajongója, ha nem követted annyira a lemezeket, akkor tényleg könnyű ezt mondani. Pedig eléggé más a hangulata annak, ahogy játszunk - és persze öregebbek is vagyunk, ennek minden előnyével és hátrányával.

MN: A Mirror Traffic producere Beck volt, aki elég fura figurának tűnik. Kért valami szokatlant a zenekartól?

SM: Néha azt akarta, hogy az erősítők kiiktatásával, vonalból vegyük a hangszereket - ezt hallhatod például a Stick Figures In Love-ban. Kicsit modernebb lesz a hangzás tőle, szinte hiphopszerű. Mindenesetre nem szólsz úgy, mint egy klasszikus rockzenekar. Ami elég jó, mert nagyon el tudok veszni abban a hangzásban. Még mindig szeretem a Led Zeppelint meg a 70-es évek szoft-rock zenekarait, de Beck is tudja és én is tudom, hogy az a megszólalás elég unalmas tud lenni, úgyhogy inkább egy feszesebb, new wave-esebb hangzást szerettünk volna, amiben benne vannak azért a 60-as évek is.

MN: Fontos neked amúgy, hogy újszerűnek hangozzon a zenéd?

SM: Inkább az, hogy jól szóljon. Ha el tudnánk érni, hogy egy dalunk úgy szóljon, mint egy nagyszabású régi Who-szám, akkor abban is benne volnék. De senki sem tudja már, hogyan lehet azt a hangzást elérni. Eltűnt a technológia, eltűnt a tudás - és persze a zenészek fiatalos energiája is elmúlt. Hiába akarnál ma hatalmas arénahangzást, legföljebb a fejedben szólna úgy, a valóságban nem. Úgyhogy jobb, ha kicsit konzervatívabb vagy egy lemezfelvételnél, és nem akarsz túl hivalkodó lenni, mert ha az rosszul sül el, nagyon ostobán fog hangzani.

MN: Bryan Charles könyvében, amit a Wowee Zowee-ról írt, van egy rész, ahol elmondod, hogy az egyik dalnál azt akartad, hogy úgy szóljon, mint egy Bowie-szám, a másiknál, hogy legyen stonesos, a harmadik R.E.M.-es és így tovább. A mai zenék között találsz olyat, ami ennyire inspirál?

SM: Nemrég együtt játszottunk Ty Segall-lel, aki egy garázsrockos srác San Franciscóból, és szuperhangosan játszik, meg tiszta erőből ordibál. És bár tudtuk, hogy nem versenyezhetünk vele, jó volt, hogy eszünkbe juttatta, hogy a nagy hangerő és a vad energia mennyire hatásos tud lenni.

MN: Tavaly a Pavementtel játszottál, és az a hír járta akkoriban, hogy főleg Bob Nastanovich dobos miatt mentetek bele a turnéba, akinek szüksége volt a pénzre.

SM: Bob nagyon szeret lovakra fogadni, amit mindig a magyar származásával indokol... Vesztett némi pénzt a lovakon, ráadásul az egyik szerencsejáték-honlapon keresztül a maradék pénzét is ellopták, de szó sem volt arról, hogy tönkrement volna, Bob ugyanis dolgozik - viszont amint pénzhez jut, mindjárt elveri, szóval semmi értelme nem lett volna csak ezért turnézni.

MN: Felkerült egy videó a netre a turné vége felé tartott Las Vegas-i koncertről: úgy tűnt, a zenekaron belül rettenetes a hangulat. Mi tud ennyire elromlani egy sikeres túrán?

SM: Előző este Los Angelesben játszottunk, és jól berúgtunk utána, mert azt tekintettük a turnézárónak. Aztán másnaposan játszanunk kellett Vegasban, ráadásul a Sonic Youth után, pedig ki akarna fellépni utánuk? Ott voltak a szüleim is, de rájuk sem bírtam nézni... Mindannyian csalódottak voltunk, mert nem szóltunk jól. Végül is csak arról volt szó, hogy nem tudtunk olyan jól játszani aznap, ahogy szerettünk volna.

MN: Nem akartok DVD-t kiadni a turnéról?

SM: Nem igazán. Esetleg ingyen letölthetővé teszünk majd koncertfelvételeket, ha akkora lesz az igény rá, de nem akarom, hogy a turné után bárkinek is megint pénzt kelljen kiadnia a Pavement miatt.

MN: A Pitchfork Media szerint te vagy az indie rock Keresztapája. Ha tehetnél valamelyik zenésznek egy visszautasíthatatlan ajánlatot, kit választanál?

SM: Elhívnám az Animal Collective-et, Ariel Pinket, és Ty Segallt is szívesen látnánk. Jó kis banda lenne harmincas arcokból, akik elvégeznék helyettem a piszkos munkát.

Figyelmébe ajánljuk

Aki úton van

Amikor 2021 nyarán megjelent Holi, azaz Hegyi Olivér első lemeze, sokan egy újabb izgalmas hazai rapkarrier kezdetét látták az anyagban.

A franciák megértették

Ritkán halljuk az isteneket énekelni. Néhanapján azonban zongoráznak, szájharmonikáznak és még gitároznak is. Legutóbb Párizs elővárosában, Boulogne-Billancourt-ban, a Szajna partján álló La Seine Musicale kulturális központban történt ilyen csoda.

Hitler fürdőkádjában

Lee Miller a múlt század húszas–harmincas éveinek bevállalós top divatmodellje volt, igazi címlaplány, de festette Picasso, fotózta és filmezte Man Ray, utóbbi élt is vele, és mentorálta mint fotóművészt.

Csaló napfény

Igaz, hamis, tény, vélemény, valóság és fikció. Ilyen és ehhez hasonló címkéket sietünk felnyalni a ránk zúduló információhalom darabjaira, hogy a kontroll, a rend illúziójával nyugtassuk magunkat és ne kelljen szembesülnünk vele, hogy nem létezik bizonyosság, csak kellően szűkre húzott nézőpont.

 

Gyilkosok szemlélője

A két évtizede elhunyt Roberto Bolaño minden egyes műve a költészet, a politika és a vadállati kegyetlenség együtthatásairól szól, az író regényeiben és elbeszéléseiben vissza-visszatérő karakterekkel, a költészet és a világ allegorikus megfeleltetésével olyan erős atmoszférát teremt, amelyből akkor sem akarunk kilépni, ha az hideg és szenvtelen.

Hús, kék vér, intrika

A folyamatosan az anyagi ellehetetlenülés rémével küszködő Stúdió K Színház jobbnál jobb előadásokkal áll elő. Az előző évadban a Prudencia Hart különös kivetkezése hódította meg a nézőket és a kritikusokat (el is nyerte a darab a legjobb független előadás díját), most pedig itt van ez a remek Stuart Mária. (A konklúzió persze nem az, hogy lám, minek a pénz, ha a függetlenek így is egész jól elműködnek, hiszen látható a társulatok fogyatkozásán, hogy mindez erőn túli áldozatokkal jár, és csak ideig-óráig lehetséges ilyen keretek között működni.)