Azt hihetnénk, ez csak művésznév lehet, de nem: valódi és természetes, mint zenéjétől a térdhajlatát verdeső copfjáig minden Lila Downs körül. Lila (ejtsd: lila) 1968-ban született, apja amerikai, anyja mixték indián. Allen Downs, aki 1961-ben filmes anyaggyűjtés végett utazott Mexikóba, egy bárban látta meg Lila későbbi mamáját, Anitát: énekelt, elvarázsolta. Mintha az ő történetük ismétlődött volna meg 1993-ban, amikor egy amerikai muzsikus, Paul Cohen a mexikói Oaxacában, Lila szülővárosában, egy bárban meglátta Lilát: énekelt, elvarázsolta. A család- és karriertörténet részleteihez tessék visszalapozni, akár a neten is (Határeset, Magyar Narancs, 2001. november 29.), majd gyorsan előre, a mába, mikor is a világzenei színpadon tette, amit szokott: énekelt, elvarázsolt. Tőle jobbra társa, Paul Cohen tenorszaxofonozott, balról a paraguayi-mexikói Celso Duarte hárfán, hegedűn és gitáron vitte a prímet, s mögöttük még hárman, gitár, dob, basszus. ' pedig mosolygott, táncolt, pörgött, spanyolul, angolul és a magyar kiejtéssel küzdve konferált, s hol tarka kötényt öltött, hol sötét kendőt terített magára, mindig a következő szám hangulatának megfelelően.
Utóbbi akkor került elő, amikor életvidám dalok sora után a drámai La Llorona jött. La Linea / Border című albumán kívül két verzióban is hallható ez a Frida filmzenéjében (egyiket ő, a másikat Chavela Vargas adja elő), ami arra utal, hogy az ősi mítoszra épülő dal sokat jelenthet arrafelé.
"Mi, mexikóiak nagyon különösen viszonyulunk a meghalás és a halál gondolatához - magyarázza a koncert előtt. - Materiális módon látjuk a halált, amit egy asszony személyesít meg ebben a dalban. Nem tudom pontosan, miért és hogyan van ez, csak azt tudom, hogy tele vagyunk rejtélyes érzésekkel a nőkről, az érzékiségről, a termékenységről, az életről. Alázattal kell viszonyulnunk a halálhoz. Mint mindenki, mi is rettegünk a haláltól, ugyanakkor nevetünk is vele. Ez a dal a meghalás és a halál ábrázolása, afféle dialógus. Mexikóban már-már szentségnek, szinte rituálénak számít a La Llorona meghallgatása. Sokan éneklik, nem én vagyok az egyetlen, de furcsamód az emberek ki is választják azt, akitől hallani akarják, akinek muszáj elénekelnie. A zene és a szöveg egy része eredetileg Spanyolországból való, de Mexikóban újabb versszakok fűződtek hozzá, indián oldalról."
Lila Downs, aki a spanyol és angol mellett olykor indián (zapoték, maja és mixték) nyelveken is énekel, egy amerikai egyetemen antropológiát hallgatott. A kérdésre válaszolva, hogy milyen hatással volt ez a zenei tradíciókhoz való viszonyához, szerényen elhárítja a komoly tudományosság feltételezését, de azt mondja, jók a megérzései. Az antropológia segítségével került közel az emberi történetekhez, majd ráébredt arra, hogy az antropológia éppen olyan eszköze e történetek interpretálásának, mint a művészet, amely azonban jóval szabadabban kezelheti tárgyát - az életet. Úgy véli, befelé forduló, csöndes, kissé félénk természete saját népét, a mixték indiánokat is jellemzi, de ezt csak hoszszú idő után ismerte fel. "Sokáig az élet szépségének nyugati felfogását vallottam. Saját indián felemhez képest felsőbbrendűnek képzeltem apám fehérségét. Amikor kamaszkoromban apám meghalt, vele meghalt a saját bőrömnek ez a fele is, és más módon kellett megtalálnom önmagamat. A zene révén sok mindent megtanultam magamról és a népemről."
Azt, hogy a meglévő dalkincs interpretálása mellett ő maga is írjon zenét, az élet provokálta ki - pontosabban a halál: egy környékbeli indián család vele fordíttatta le az amerikai határon átjutni próbáló fia halotti bizonyítványát. "Az apa tudni akarta, hogyan halt meg a fia. Nekem kellett elmondanom neki. Nagyon mélyen megérintett, hogy belekerültem ennek a procedúrának a közepébe. Messze az Egyesült Államoktól, a mexikói hegyek között el se tudtam képzelni, hogy ilyen tragikus dolgok történnek. A fiú egy csatornán keresztül akart átjutni, aminek nagyon erős a sodrása. Valószínűleg nem tudott úszni. A halotti bizonyítvány szerint a halál oka ismeretlen volt, de feltehetőleg megfulladt. A holttestét hazaküldték. Ennyi a történet."
A mexikói-amerikai határvidék, a vendégmunkások szerepe Amerika felépítésében és mindennapi életében, az illegális bevándorlók sorsa, a bevándorlás mint az Egyesült Államok történelmének formálója - ez a Border / La Linea album központi témája. Az egyik számba pár hang erejéig beépítette az amerikai himnusz dallamát is. Néhány hónapja nagy vitát kavart az USA-ban, hogy latin muzsikusok Nuestro Himno címmel lemezre vették az amerikai himnusz spanyol verzióját. Lila Downs nem vett részt benne, de szép gesztusnak tartja a spanyol ajkú közösség részéről: "Nem hiszem, hogy ezzel bármit is el akarnának venni az angol nyelvű közösségtől. Inkább a harmonikus kapcsolat lehetőségét keresik velük. Csak arra akarják felhívni a figyelmet, hogy ők is észak-amerikaiak, ugyanolyan részei a nemzetnek. George Bushnak és a jobboldalnak meg kell értenie, hogy a spanyol megszólalás is a világ sokszínűségéhez tartozik. Ha az első világ ezt nem érti meg, az csak újabb bajok forrása lehet. A hatalmon lévőknek gyakran fogalmuk sincs a valóságról. Tudatlanságukon segíthetne, ha megismernék saját hazájuk történelmét. Ez Mexikóban is gondot jelent. Van is erről egy dalom, amiben a mi saját nemzeti kultúránkat kritizálom, mert miközben erősen bíráljuk az USA-t amiatt, ahogy a bevándorlókkal bánnak, nálunk is ugyanezt teszik az indiánokkal. Minden kultúrában megtalálható ez az attitűd, kipécézik a kisebbet, és eltiporják, sértegetik, vicceket gyártanak a rovására. Ilyen az emberi természet, de talán a zene segíthet abban, hogy tisztában legyünk ezekkel a dolgokkal. Remélem, hogy én is hozzájárulok ehhez, bár néha úgy érzem, azoknak prédikálok, akik amúgy is hozzám hasonlóan gondolkodnak."
