Interjú

„Ennek soha nincs vége”

Christina Pluhar, a L’Arpeggiata együttes vezetője

Zene

Az idei, igazi csillagokkal tűzdelt koncertszezonból is kiemelkedett Monteverdi Orfeója, a L’Arpeggiata együttes előadásában. Vezetőjükkel, a grazi születésű, de évtizedek óta Párizsban élő teorbás Christina Pluharral az előadói szabadságról, improvizációról, Orfeo mágikus személyiségéről és zenéjéről beszélgettünk.

Magyar Narancs: Együttese, a L’Arpeggiata, eredetileg főképp olasz barokk darabokat játszott. Miért koncentrált erre a korra és területre?

Christina Pluhar: Mert az én hangszereimnek, a teorbának és a hárfának ez a korszak leggazdagabb zenei forrása. Azonkívül a hangszerek változatossága miatt is, hiszen a mediterrán térség tele van különféle lantokkal és egyéb pengetős hangszerekkel, amiket a tradicionális zenében folyamatosan használtak, akkor is, amikor a klasszikus zenében már nem. Később ezek a darabok, főképp pedig az improvizáció sok más darabhoz elvezettek minket. Az, hogy hogyan lehet más művészekkel együtt improvizálni, kimeríthetetlen ihlető forrás.

MN: Ön sokáig játszott continuót különféle nagy nevű együttesekben. A continuohangszerek mennyiben játszanak szabadon, mennyiben improvizálhatnak?

CP: A continuo szólamai, nagyon kevés kivétellel, nincsenek leírva – csak a basso continuo, azaz a basszus szólam –, tehát improvizálni kell, ki kell találni a szólamot. A continuo hangszerösszetétele, vagyis a színei nagyon fontosak; el kell dönteni, hogy adott darabban mondjuk teorbát, csembalót, vagy – ha mondjuk erős, gazdag continuót akarok – orgonát használok, vagy éppenséggel csak hárfát, de egy sor más hangszerből is választhatok. Ebben teljes szabadságunk van, és ettől olyan izgalmas ez a zene – lehet vele festeni! Persze még egyéb is számít, a terem nagysága például, vagy az énekes hangja. Attól is függ, mit kérünk az énekestől, meg hogy ő mit lát a zenében.

MN: Tehát akár minden este mást hallhatunk a zenében, sőt, a zenészek egymást is meglepik?

CP: Így van! Persze a hangszereket fixáljuk, különben nagy lenne az összevisszaság, de ők azután improvizálhatnak. Ha egyszer belekóstol az ember ebbe a zenébe, nem tudja abbahagyni, mert ez a szabadság nagyon csábító, a kreativitás nagyon vonzó. A játék a szövegekkel, a művészekkel, a lehetőségekkel – ez végtelenül gazdag és szép.

MN: Mint mondja, a játékuk nagyban támaszkodik improvizációra. Mi szükséges ahhoz, hogy valaki jól tudjon improvizálni?

CP: Legelőször is nagyon jól kell játszani a hangszeren – mindennek ez az alapja. A jó technikához hosszú évek munkája kell, rengeteg gyakorlás. Jó fül is kell hozzá. Azután nagyon jól kell ismerni a repertoárt, minden komponistának a gondolkodásmódját. El kell olvasni a korabeli szakkönyveket, Silvestro Ganassi, Diego Ortiz, Riccardo Rognoni és mások értekezéseit a játékmódról, főképp a díszítésekről; ezek lényegében példagyűjtemények, egyre bonyolultabb feladatokkal és gyakorlatokkal, a végén néhány példadarabbal. Amikor mindez megvan, sokat kell együtt játszani, tapasztalatot gyűjteni, egymást hallgatni, egymásra hangolódni. Mint a dzsesszben: a muzsikus tizenöt évesen elkezd játszani, lemezeket hallgat, koncertekre jár, megalakítja az első bandáját, találkozik másokkal, kísérletezik, alkot, odafigyel. Ennek soha nincs vége, erre rá kell tenni egy életet.

MN: Az együttes nevét a hárfa szó miatt választotta?

CP: Részben igen – az „arpeggiata” szóban ott van a hárfa, és az „arpeggio” is (a. m. hárfaszerűen, hangjaira bontva – a szerk.). De van egy 17. századi zeneszerző, Kapsberger, aki szintén teorbás volt, mint én, és többek között írt egy Toccata l’arpeggiata című darabot, ami csupa arpeggióból áll. Azért választottam ezt a nevet, mert ezeknek a barokk pengetős hangszereknek az együttes arpeggiojátéka külön művészet, úgy, hogy az ne egyetlen arpeggio legyen, hanem egy hangszőnyeg. Ez a hangzás az együttesünk alapszíne.

MN: És a hangzásuknak jól felismerhető jellegzetességet kölcsönöznek egyes hangszerek is, például a cink (fából, fémből vagy elefántcsontból készült, enyhén görbe fúvóshangszer – a szerk.) és a pszaltérium. Vajon más együttesek miért nem használják a cinket, holott a barokk korban sokat használták?

CP: A cink rendkívül virtuóz hangszer, de 1650 után nemigen használták, mert a félhangokra nem nagyon alkalmas – bár Bach és Telemann kantátáiban még megjelenik –; a 17. század végétől egyre bonyolultabb hangnemekben írtak, s ezekhez jobb volt az oboa. A cink nagyon hasonlít bizonyos emberi hangokhoz. A pszaltériumra pedig gyakorlatilag nem írtak műveket, mert improvizációs hangszer volt. A reneszánsz festményeken gyakran látható, de mindig a hárfával együtt. A cimbalom a pszaltérium unokatestvére – számos hasonló változattal együtt –, csak a játékmód más, mert a cimbalmon verőkkel kell játszani.

MN: Ön teorba- és hárfajátékot tanult. Mekkora ezeknek a hangszereknek a repertoárja?

CP: A 17. századig a teorba széles repertoárral rendelkezett, mert ezzel kísérték az énekeseket. Ez az én szenvedélyem: a dialógus az énekesekkel. Mert ez a hangszer nem egyszerűen kísér, hanem vezet, irányít is, az énekest és a többi hangszert egyaránt. Mondhatni „vezényel”.

MN: Kik a soknemzetiségű együttese tagjai, hogyan gyűjtötte össze őket?

CP: Sokféleképpen csatlakoztak hozzám, a pályám különféle szakaszaiban találkoztam velük. A cinkjátékosommal, aki amerikai, együtt végeztük a tanulmányainkat. Másokkal koncertkörutakon vagy egyéb módon találkoztam. Ez a munkám egyik szépsége. Van egy „kemény mag”, nagyjából tíz fix ember, mások pedig alkalomszerűen csatlakoznak. De persze ez nem állandó zenekar, fizetéssel, az ilyesmi a régizenében nem létezik. Mindenki szabadfoglalkozású. Van, hogy tizenöt zenész játszik, s mindegyikük más nemzetiségű. Időnként nem könnyű összeszervezni őket.

MN: A L’Arpeggiata Budapesten Monteverdi Orfeójával lépett fel, de készítettek egy Orfeo Chamán (Sámán Orfeusz) című lemezt is.

CP: Az európai mitológiában Orfeusz a költészet és a zene feltalálója. Énekével és játékával meghatja, megindítja az elemeket, a vizet, a vadállatokat, a köveket; a kő sírni kezd, az állatok megnyugszanak, a tenger elcsendesedik, amikor Orfeusz énekel. Másrészt Orfeusz kapcsolatba lép egy halottal, és nemcsak átmegy a halál birodalmába, de vissza is jön onnan – ez is a sámánok tulajdonsága. A sámántradíció még él bizonyos tájakon, Szibériában, Dél-Amerikában. Írtunk ehhez egy szöveget és összeállítottunk zenét, részben tradicionális dél-amerikai forrásokból merítve.

Orfeo átlép az egyik világból a másikba – ez egy varázslatos út. Monteverdi darabjának egyik különlegessége, hogy a fakszimilében két részben van leírva a zene: az egyik a dallam, a másik pedig, külön vonalon, Orfeo szólamának díszítései, éspedig azok, amelyeket kedvenc énekese, Francesco Rasi használt. Valójában egy rögzített improvizáció. Ez a két zseni egy egész évig dolgozott együtt ezeken a díszítéseken. Ennél jobbat nem lehet kitalálni, ma ezt mindenki így énekli. Ez ritka nagy szerencse, látni benne a hihetetlen virtuozitást. Nagyon nehéz szólam. A többi szólamban is van díszítés, de Monteverdi tudatos döntése volt, hogy csak ezt jegyezte le, mert az életből a halálba való átlépés mágikus pillanatának akarta juttatni a legnagyobb művészetet. Egyébként ő találta fel az énekelt recitativót, a recitar cantandót is – a korábbi operákban (mert bár az Orfeót tartják az első igazi operának, azért már előtte is voltak operaszerű darabok) az áriákon kívüli történetet színészek mondták, zene nélkül. A díszítésekkel egyébként nagyon különbözőképpen jártak el a barokkban. Bach megszállottan leírt mindent, amit játszani vagy énekelni kellett. Händel ennek az ellenkezőjét tette: leírta a dallamot, és a da capótól, a visszatéréstől kezdve az énekes improvizálhatta a díszítést.

MN: Önt a színházi formák is vonzzák, még a koncertszerű előadásaikban is sokszor van valamennyi mozgás vagy játék.

CP: Nem igazán rendezéseket csinálok, inkább úgy mondanám, térbe helyezem a zenét. De dolgozom rendezőkkel vagy koreográfusokkal is. A zenét sokszor én állítom össze különböző elemekből – legutóbb éppen a linzi operában csináltunk egy előadást, ahol húsz táncos volt és mindenféle zene, régi zene és dzsessz is.

MN: Szabadon bánik a zenékkel. Ebben is barokk.

CP: Igen, hiszen annyi izgalmas kapcsolódást találunk! Amikor dzsesszzenészekkel játszunk, ők gyakran improvizálnak a mi zenénkre. És persze sok csodálatos tradicionális zenét is játszunk, mint Jordi Savall együttese is. A ma is élő olasz pizzicarella az egyik kedvencem, egy nagyszerű táncost is sikerült felkérnünk hozzá.

MN: És fantasztikus énekesekkel lépnek föl, többek között Philippe Jaroussky, Nuria Rial, Dominique Visse is énekel az L’Arpeggiatával, nem beszélve az Orfeóban éneklő Rolando Villazónról (vele készült interjúnk: „Meglátni mindent, ami jó”, Magyar Narancs, 2018. március 14.), aki most fedezi föl, nagy lelkesedéssel, ezt a világot.

CP: Olyan énekeseket választok, akik személyiségükben, hangjukban valamilyen módon elütnek a megszokottól, különleges egyéniségek.

MN: Hogyan talált rá az Euridicét éneklő Baráth Emőkére?

CP: Vele már készítettünk egy lemezt, Pergolesi Stabat Materét. Fantasztikus énekes, nagyon örülök, hogy velünk énekel.

MN: Következő projektjükben a balkáni zenével foglalkozik. Ez egy újabb szín a palettájukon.

CP: Igen, ez egy egészen új terület. Egy nagyszerű többszólamú bolgár női kórussal és sokféle zenésszel fogunk dolgozni. Nagyon kíváncsi vagyok erre a kalandra, rendkívül színes zene lesz.

MN: A magyar népzenét ismeri-e?

CP: Imádom ezt a zenét. De önöknek ebben olyan mestereik vannak, hogy egyelőre nem mernék hozzányúlni, ahhoz túlságosan tisztelem őket. Egy nap azért majd biztosan eljutunk ehhez a nagyszerű zenéhez is.

Figyelmébe ajánljuk

Gombaszezon

Michelle a magányos vidéki nénik eseménytelen, szomorú életét éli. Egyetlen barátnőjével jár gombászni, vagy viszi őt a börtönbe, meglátogatni annak fiát, Vincent-t.

Világító árnyak

A klasszikus balett alapdarabját annak leghíresebb koreográfiájában, az 1877-es Marius Petipa-féle változatában vitte színre Albert Mirzojan, Ludwig Minkus zenéjére.

Huszein imám mártíromsága

Az Izrael és Irán között lezajlott tizenkét napos háború újra rádöbbentette a régió népeit: új közel-keleti hatalmi rend van kialakulóban. Az egyre élesebben körvonalazódó kép azonban egyre többeket tölt el félelemmel.

„A lehetőségek léteznek”

Úgy tűnik, hogy az emberi történelem és politika soha nem fog megváltozni. Kőbalta, máglyán égő „eretnekek”, százéves háborúk, gulágok… Vagy­is mi sohasem fogunk megváltozni. Reménytelen.

Taxival Auschwitzba

Idén áprilistól a francia közszolgálati televízió közel kilenc­órányi dokumentumfilm-folyamban mutatta be azt a három történelmi pert, amelyek során 1987 és 1998 között a náci kollaboráns Vichy-rezsim egykori kiszolgálóinak kellett számot adniuk bűneikről. A három film mindegyike más-más oldalról mutatja be a megszállás időszakát. A YouTube-on is hozzáférhető harmadiknak van talán a leginkább megszívlelendő tanulsága.

Lábujjhegyen

A hízelgéseknek, a geopolitikai realitásoknak és a szerencsének köszönhetően jól zárult a hágai NATO-csúcs. Azonban az, hogy a tagállamok vezetői jól tudják kezelni az Egyesült Államok elnökének egóját, nem a transzatlanti kapcsolatok legszilárdabb alapja.

Milliókat érő repedések

Évekig kell még nézniük a tátongó repedéseket és leváló csempéket azoknak a lakóknak, akik 2016-ban költöztek egy budafoki új építésű társasházba. A problémák hamar felszínre kerültek, most pedig a tulaj­donosok perben állnak a beruházóval.

Egyenlőbbek

Nyilvánosan megrótta Szeged polgármestere azokat a képviselőket – köztük saját szövetségének tagjait –, akik nem szavazták meg, hogy a júliustól érvényes fizetésemelésük inkább a szociális alapba kerüljön. E képviselők viszont azt szerették volna, hogy a polgármester és az alpolgármesterek bérnövekménye is közcélra menjen.

Pillanatnyi nehézségek

Gyors viták, vetélkedő erős emberek, ügynöközés és fele-fele arányban megosztott tagság: megpróbáltuk összerakni a szép reményekkel indult, de a 2026-os választáson a távolmaradás mellett döntő liberális párt történetét.