Interjú

„Ennek soha nincs vége”

Christina Pluhar, a L’Arpeggiata együttes vezetője
szerző
Rácz Judit
publikálva
2018/22. (05. 31.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Az idei, igazi csillagokkal tűzdelt koncertszezonból is kiemelkedett Monteverdi Orfeója, a L’Arpeggiata együttes előadásában. Vezetőjükkel, a grazi születésű, de évtizedek óta Párizsban élő teorbás Christina Pluharral az előadói szabadságról, improvizációról, Orfeo mágikus személyiségéről és zenéjéről beszélgettünk.

Magyar Narancs: Együttese, a L’Arpeggiata, eredetileg főképp olasz barokk darabokat játszott. Miért koncentrált erre a korra és területre?

Christina Pluhar: Mert az én hangszereimnek, a teorbának és a hárfának ez a korszak leggazdagabb zenei forrása. Azonkívül a hangszerek változatossága miatt is, hiszen a mediterrán térség tele van különféle lantokkal és egyéb pengetős hangszerekkel, amiket a tradicionális zenében folyamatosan használtak, akkor is, amikor a klasszikus zenében már nem. Később ezek a darabok, főképp pedig az improvizáció sok más darabhoz elvezettek minket. Az, hogy hogyan lehet más művészekkel együtt improvizálni, kimeríthetetlen ihlető forrás.

MN: Ön sokáig játszott continuót különféle nagy nevű együttesekben. A continuohangszerek mennyiben játszanak szabadon, mennyiben improvizálhatnak?

CP: A continuo szólamai, nagyon kevés kivétellel, nincsenek leírva – csak a basso continuo, azaz a basszus szólam –, tehát improvizálni kell, ki kell találni a szólamot. A continuo hangszerösszetétele, vagyis a színei nagyon fontosak; el kell dönteni, hogy adott darabban mondjuk teorbát, csembalót, vagy – ha mondjuk erős, gazdag continuót akarok – orgonát használok, vagy éppenséggel csak hárfát, de egy sor más hangszerből is választhatok. Ebben teljes szabadságunk van, és ettől olyan izgalmas ez a zene – lehet vele festeni! Persze még egyéb is számít, a terem nagysága például, vagy az énekes hangja. Attól is függ, mit kérünk az énekestől, meg hogy ő mit lát a zenében.

MN: Tehát akár minden este mást hallhatunk a zenében, sőt, a zenészek egymást is meglepik?

CP: Így van! Persze a hangszereket fixáljuk, különben nagy lenne az összevisszaság, de ők azután improvizálhatnak. Ha egyszer belekóstol az ember ebbe a zenébe, nem tudja abbahagyni, mert ez a szabadság nagyon csábító, a kreativitás nagyon vonzó. A játék a szövegekkel, a művészekkel, a lehetőségekkel – ez végtelenül gazdag és szép.

MN: Mint mondja, a játékuk nagyban támaszkodik improvizációra. Mi szükséges ahhoz, hogy valaki jól tudjon improvizálni?

CP: Legelőször is nagyon jól kell játszani a hangszeren – mindennek ez az alapja. A jó technikához hosszú évek munkája kell, rengeteg gyakorlás. Jó fül is kell hozzá. Azután nagyon jól kell ismerni a repertoárt, minden komponistának a gondolkodásmódját. El kell olvasni a korabeli szakkönyveket, Silvestro Ganassi, Diego Ortiz, Riccardo Rognoni és mások értekezéseit a játékmódról, főképp a díszítésekről; ezek lényegében példagyűjtemények, egyre bonyolultabb feladatokkal és gyakorlatokkal, a végén néhány példadarabbal. Amikor mindez megvan, sokat kell együtt játszani, tapasztalatot gyűjteni, egymást hallgatni, egymásra hangolódni. Mint a dzsesszben: a muzsikus tizenöt évesen elkezd játszani, lemezeket hallgat, koncertekre jár, megalakítja az első bandáját, találkozik másokkal, kísérletezik, alkot, odafigyel. Ennek soha nincs vége, erre rá kell tenni egy életet.

MN: Az együttes nevét a hárfa szó miatt választotta?

CP: Részben igen – az „arpeggiata” szóban ott van a hárfa, és az „arpeggio” is (a. m. hárfaszerűen, hangjaira bontva – a szerk.). De van egy 17. századi zeneszerző, Kapsberger, aki szintén teorbás volt, mint én, és többek között írt egy Toccata l’arpeggiata című darabot, ami csupa arpeggióból áll. Azért választottam ezt a nevet, mert ezeknek a barokk pengetős hangszereknek az együttes arpeggiojátéka külön művészet, úgy, hogy az ne egyetlen arpeggio legyen, hanem egy hangszőnyeg. Ez a hangzás az együttesünk alapszíne.

MN: És a hangzásuknak jól felismerhető jellegzetességet kölcsönöznek egyes hangszerek is, például a cink (fából, fémből vagy elefántcsontból készült, enyhén görbe fúvóshangszer – a szerk.) és a pszaltérium. Vajon más együttesek miért nem használják a cinket, holott a barokk korban sokat használták?

CP: A cink rendkívül virtuóz hangszer, de 1650 után nemigen használták, mert a félhangokra nem nagyon alkalmas – bár Bach és Telemann kantátáiban még megjelenik –; a 17. század végétől egyre bonyolultabb hangnemekben írtak, s ezekhez jobb volt az oboa. A cink nagyon hasonlít bizonyos emberi hangokhoz. A pszaltériumra pedig gyakorlatilag nem írtak műveket, mert improvizációs hangszer volt. A reneszánsz festményeken gyakran látható, de mindig a hárfával együtt. A cimbalom a pszaltérium unokatestvére – számos hasonló változattal együtt –, csak a játékmód más, mert a cimbalmon verőkkel kell játszani.

MN: Ön teorba- és hárfajátékot tanult. Mekkora ezeknek a hangszereknek a repertoárja?

CP: A 17. századig a teorba széles repertoárral rendelkezett, mert ezzel kísérték az énekeseket. Ez az én szenvedélyem: a dialógus az énekesekkel. Mert ez a hangszer nem egyszerűen kísér, hanem vezet, irányít is, az énekest és a többi hangszert egyaránt. Mondhatni „vezényel”.

MN: Kik a soknemzetiségű együttese tagjai, hogyan gyűjtötte össze őket?

CP: Sokféleképpen csatlakoztak hozzám, a pályám különféle szakaszaiban találkoztam velük. A cinkjátékosommal, aki amerikai, együtt végeztük a tanulmányainkat. Másokkal koncertkörutakon vagy egyéb módon találkoztam. Ez a munkám egyik szépsége. Van egy „kemény mag”, nagyjából tíz fix ember, mások pedig alkalomszerűen csatlakoznak. De persze ez nem állandó zenekar, fizetéssel, az ilyesmi a régizenében nem létezik. Mindenki szabadfoglalkozású. Van, hogy tizenöt zenész játszik, s mindegyikük más nemzetiségű. Időnként nem könnyű összeszervezni őket.

MN: A L’Arpeggiata Budapesten Monteverdi Orfeójával lépett fel, de készítettek egy Orfeo Chamán (Sámán Orfeusz) című lemezt is.

CP: Az európai mitológiában Orfeusz a költészet és a zene feltalálója. Énekével és játékával meghatja, megindítja az elemeket, a vizet, a vadállatokat, a köveket; a kő sírni kezd, az állatok megnyugszanak, a tenger elcsendesedik, amikor Orfeusz énekel. Másrészt Orfeusz kapcsolatba lép egy halottal, és nemcsak átmegy a halál birodalmába, de vissza is jön onnan – ez is a sámánok tulajdonsága. A sámántradíció még él bizonyos tájakon, Szibériában, Dél-Amerikában. Írtunk ehhez egy szöveget és összeállítottunk zenét, részben tradicionális dél-amerikai forrásokból merítve.

Orfeo átlép az egyik világból a másikba – ez egy varázslatos út. Monteverdi darabjának egyik különlegessége, hogy a fakszimilében két részben van leírva a zene: az egyik a dallam, a másik pedig, külön vonalon, Orfeo szólamának díszítései, éspedig azok, amelyeket kedvenc énekese, Francesco Rasi használt. Valójában egy rögzített improvizáció. Ez a két zseni egy egész évig dolgozott együtt ezeken a díszítéseken. Ennél jobbat nem lehet kitalálni, ma ezt mindenki így énekli. Ez ritka nagy szerencse, látni benne a hihetetlen virtuozitást. Nagyon nehéz szólam. A többi szólamban is van díszítés, de Monteverdi tudatos döntése volt, hogy csak ezt jegyezte le, mert az életből a halálba való átlépés mágikus pillanatának akarta juttatni a legnagyobb művészetet. Egyébként ő találta fel az énekelt recitativót, a recitar cantandót is – a korábbi operákban (mert bár az Orfeót tartják az első igazi operának, azért már előtte is voltak operaszerű darabok) az áriákon kívüli történetet színészek mondták, zene nélkül. A díszítésekkel egyébként nagyon különbözőképpen jártak el a barokkban. Bach megszállottan leírt mindent, amit játszani vagy énekelni kellett. Händel ennek az ellenkezőjét tette: leírta a dallamot, és a da capótól, a visszatéréstől kezdve az énekes improvizálhatta a díszítést.

MN: Önt a színházi formák is vonzzák, még a koncertszerű előadásaikban is sokszor van valamennyi mozgás vagy játék.

CP: Nem igazán rendezéseket csinálok, inkább úgy mondanám, térbe helyezem a zenét. De dolgozom rendezőkkel vagy koreográfusokkal is. A zenét sokszor én állítom össze különböző elemekből – legutóbb éppen a linzi operában csináltunk egy előadást, ahol húsz táncos volt és mindenféle zene, régi zene és dzsessz is.

MN: Szabadon bánik a zenékkel. Ebben is barokk.

CP: Igen, hiszen annyi izgalmas kapcsolódást találunk! Amikor dzsesszzenészekkel játszunk, ők gyakran improvizálnak a mi zenénkre. És persze sok csodálatos tradicionális zenét is játszunk, mint Jordi Savall együttese is. A ma is élő olasz pizzicarella az egyik kedvencem, egy nagyszerű táncost is sikerült felkérnünk hozzá.

MN: És fantasztikus énekesekkel lépnek föl, többek között Philippe Jaroussky, Nuria Rial, Dominique Visse is énekel az L’Arpeggiatával, nem beszélve az Orfeóban éneklő Rolando Villazónról (vele készült interjúnk: „Meglátni mindent, ami jó”, Magyar Narancs, 2018. március 14.), aki most fedezi föl, nagy lelkesedéssel, ezt a világot.

CP: Olyan énekeseket választok, akik személyiségükben, hangjukban valamilyen módon elütnek a megszokottól, különleges egyéniségek.

MN: Hogyan talált rá az Euridicét éneklő Baráth Emőkére?

CP: Vele már készítettünk egy lemezt, Pergolesi Stabat Materét. Fantasztikus énekes, nagyon örülök, hogy velünk énekel.

MN: Következő projektjükben a balkáni zenével foglalkozik. Ez egy újabb szín a palettájukon.

CP: Igen, ez egy egészen új terület. Egy nagyszerű többszólamú bolgár női kórussal és sokféle zenésszel fogunk dolgozni. Nagyon kíváncsi vagyok erre a kalandra, rendkívül színes zene lesz.

MN: A magyar népzenét ismeri-e?

CP: Imádom ezt a zenét. De önöknek ebben olyan mestereik vannak, hogy egyelőre nem mernék hozzányúlni, ahhoz túlságosan tisztelem őket. Egy nap azért majd biztosan eljutunk ehhez a nagyszerű zenéhez is.

szerző
Rácz Judit
publikálva
2018/22. (05. 31.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:

Komment írásához vagy regisztrálj

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...