Nem tudom, hogy mit vártak a nézők az opera hangversenytermi előadásától, én nagyon meglepődtem. Úgy gondoltam, hogy egy délután négytől este tízig tartó koncertre jövök, ahol majd remélhetőleg jó hangminőségben végighallgatom a bayreuthi mester utolsó operáját. A műsorlap is "félig szcenírozott előadást" ígért, a koncert napján Fischer Ádám, a produkció karmestere pedig arról beszélt egy rádió-interjúban, hogy a Parsifal nem is opera, inkább oratórium, nem igényel rendezést. Ezt még megfejelte azzal a jóslatával, hogy nem a vendégénekesek, hanem a zenekar lesz az előadás igazi sztárja. Ezek után színpadra ültetett zenekarra, szé-pen sorba rendezett, tehetségükhöz mérten színészkedő, elegánsan öltözött énekesekre és egy orgonakarzatra telepített kórusra számítottam. A hangversenyterembe lépve azonban a zenekari árok és a minimalista, de mégiscsak díszletezett színpad látványa fogadott. De ez semmi ahhoz képest, hogy az első felvonás harmincadik percétől kezdve azon kaptam magam, hogy - rácáfolva Fischer Ádám szavaira - színházi élményben van részem. Ha már az oratóriumügyben "füllentett", akkor mi a helyzet a sztárzenekari babérokra törő Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarával? Nos, az utóbbi évek leghullámzóbb teljesítményére képes budapesti együttes
fantasztikus színvonalon
játszott, egyetlen ilyen csúcsteljesítmény is elegendő ahhoz, hogy a zenekart ne lehessen leírni. Gondolom, most nagyon fájhat a fenntartó feje és zsebe. A zenekari árokba süllyesztve még soha nem játszó társaság egy profi, színházi nagyzenekar képét mutatta, márpedig aki egy kicsit is ismeri a koncert- és operamuzsikálás pszichológiáját és anatómiáját, az tudja, hogy ebben az esetben nem a tengerszint feletti magasság a döntő. Fischer Ádám nehezen felfogható, hatalmas munkát végzett, hihetetlen hatékonysággal. Tulajdonképpen érthető, hogy ezt a világszínvonalú karmestert nem horgonyozzák le a budapesti Operához. Egyrészt ciki lenne, hogy nagy valószínűséggel nemet mondana a felkérésre, másrészt kellemetlen perceket okozna művészi elképzeléseivel, szakmai rátermettségével, hogy munkatempójáról és tudásáról most ne is beszéljünk.
A színházi élmény kialakulásában döntő szerepet játszott a láttató erővel muzsikáló zenekar. A színházat nem ígérő, de mégis színházzá váló produkció kritikai megítélése több paradoxont is eredményez. Egyrészt olyasvalamit kell számon kérni az előadáson, amit papíron nem vállalt, miközben markánsan megmutatta, hogy a helyszín egyáltalán nem akadálya a színházcsinálásnak. További paradoxon, hogy a fiatal alkotópárost (Szemerédy Alexandra és Parditka Magdolna) érzékelhetően színházi ambíciók hajtották, a rendezés éppen azokban a pillanatokban volt gyengébb, amikor nagyon is teátrális eszközökkel próbált operálni. Visszafogottabb színészi játékra lehetett volna kérni például az Amfortast (Tomasz Konieczny), Kundryt (Németh Judit) és Parsifalt (Christian Franz) alakító énekeseket, a hatás erőteljesebb lett volna. Csak egy példa: Kundry megjelenése előtt a zenéből és Gurnemanz szavaiból elég világos képet alkothatunk magunkban egy csapzott hajú, űzött és érzéki nőről. Ha ezek után Kundry egyszerűen csak bejön a színpadra, az elementárisabb, mint egy bukdácsoló vadóc Németh Judit tolmácsolásában. Gurnemanz és a Grál lovagjai egyként frakkban, fehér csokornyak-kendőben, a balga (csak másodosztályú vidéki srác) Parsifal rosszul gombolt szmokingban, nyitott ingben, nyakkendő nélkül lép színpadra. Azaz a koncertek szokásos fellépőruhájában egyrészt, másrészt jól működő jelmezekben. Az alkotópáros többször is ügyesen használta ki a helyszínből adódó kettősséget. Az első felvonás ünnepi szertartásához illő
templomi atmoszférát
nem volt nehéz megteremteni a hangversenyterem katedrálisszerű terében. A jól eltalált világítás és színek (pl. a hideg-kék fény az orgonán) tökéletes illúziót teremtettek. Gurnemanz a földszinti oldalpáholyba ültette (a közülünk érkező) Parsifalt, hogy megnézze az áldozati szertartást, amit ugyanolyan módon lát, mint mi. Ezek után Gurnemanz kérdése, hogy értette-e, amit látott, természetesen hozzánk is szól. Tökéletesen megértjük Parsifalt, hogy nem tudja szavakkal kifejezni érzéseit. Mi sem tudnánk. Ügyetlennek éreztem viszont a balga hős megkettőzését. A második felvonásban Kundry elbeszélése alatt a színpadra lép egy rövid nadrágos kisfiú, ő a gyermek Parsifal. Egyetlen dolog igazolja szerepeltetését, Klingsor lefegyverzésében később szerepe lesz; a második előadás (június 17.) nézői figyeljenek!
A színpadot két hatalmas fekete lepel borítja, az első felvonás végén lehúzzák az egyiket. A második felvonás két egyenlő részre osztott, fekete-fehér színpadon játszódik, határt, döntési helyzetet, vívódást, küzdelmet egyaránt jelentve. A színtelen tenorral bemutatkozó Christian Franz a második felvonásban hangi adottságait tekintve is metamorfózison esik át. Ha tudatos, akkor zseniális. A harmadik felvonás egyöntetű fehér. Egyszerű, de működik. Távolról és erkélyről nézve szebb látványt nyújt, mint a földszintről.
A külföldi énekesek nem okoztak csalódást, a mozdíthatatlan Matti Salminen (Gurnemanz) a várakozásnak megfelelően hozta a világszínvonalat. Nagy nap volt.
Művészetek Palotája, Bartók Terem, június 10.
