"Érted, amit láttál?" - Wagner: Parsifal (koncert)

  • Molnár Szabolcs
  • 2006. június 15.

Zene

Nem tudom, hogy mit vártak a nézők az opera hangversenytermi előadásától, én nagyon meglepődtem.

Nem tudom, hogy mit vártak a nézők az opera hangversenytermi előadásától, én nagyon meglepődtem. Úgy gondoltam, hogy egy délután négytől este tízig tartó koncertre jövök, ahol majd remélhetőleg jó hangminőségben végighallgatom a bayreuthi mester utolsó operáját. A műsorlap is "félig szcenírozott előadást" ígért, a koncert napján Fischer Ádám, a produkció karmestere pedig arról beszélt egy rádió-interjúban, hogy a Parsifal nem is opera, inkább oratórium, nem igényel rendezést. Ezt még megfejelte azzal a jóslatával, hogy nem a vendégénekesek, hanem a zenekar lesz az előadás igazi sztárja. Ezek után színpadra ültetett zenekarra, szé-pen sorba rendezett, tehetségükhöz mérten színészkedő, elegánsan öltözött énekesekre és egy orgonakarzatra telepített kórusra számítottam. A hangversenyterembe lépve azonban a zenekari árok és a minimalista, de mégiscsak díszletezett színpad látványa fogadott. De ez semmi ahhoz képest, hogy az első felvonás harmincadik percétől kezdve azon kaptam magam, hogy - rácáfolva Fischer Ádám szavaira - színházi élményben van részem. Ha már az oratóriumügyben "füllentett", akkor mi a helyzet a sztárzenekari babérokra törő Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarával? Nos, az utóbbi évek leghullámzóbb teljesítményére képes budapesti együttes

fantasztikus színvonalon

játszott, egyetlen ilyen csúcsteljesítmény is elegendő ahhoz, hogy a zenekart ne lehessen leírni. Gondolom, most nagyon fájhat a fenntartó feje és zsebe. A zenekari árokba süllyesztve még soha nem játszó társaság egy profi, színházi nagyzenekar képét mutatta, márpedig aki egy kicsit is ismeri a koncert- és operamuzsikálás pszichológiáját és anatómiáját, az tudja, hogy ebben az esetben nem a tengerszint feletti magasság a döntő. Fischer Ádám nehezen felfogható, hatalmas munkát végzett, hihetetlen hatékonysággal. Tulajdonképpen érthető, hogy ezt a világszínvonalú karmestert nem horgonyozzák le a budapesti Operához. Egyrészt ciki lenne, hogy nagy valószínűséggel nemet mondana a felkérésre, másrészt kellemetlen perceket okozna művészi elképzeléseivel, szakmai rátermettségével, hogy munkatempójáról és tudásáról most ne is beszéljünk.

A színházi élmény kialakulásában döntő szerepet játszott a láttató erővel muzsikáló zenekar. A színházat nem ígérő, de mégis színházzá váló produkció kritikai megítélése több paradoxont is eredményez. Egyrészt olyasvalamit kell számon kérni az előadáson, amit papíron nem vállalt, miközben markánsan megmutatta, hogy a helyszín egyáltalán nem akadálya a színházcsinálásnak. További paradoxon, hogy a fiatal alkotópárost (Szemerédy Alexandra és Parditka Magdolna) érzékelhetően színházi ambíciók hajtották, a rendezés éppen azokban a pillanatokban volt gyengébb, amikor nagyon is teátrális eszközökkel próbált operálni. Visszafogottabb színészi játékra lehetett volna kérni például az Amfortast (Tomasz Konieczny), Kundryt (Németh Judit) és Parsifalt (Christian Franz) alakító énekeseket, a hatás erőteljesebb lett volna. Csak egy példa: Kundry megjelenése előtt a zenéből és Gurnemanz szavaiból elég világos képet alkothatunk magunkban egy csapzott hajú, űzött és érzéki nőről. Ha ezek után Kundry egyszerűen csak bejön a színpadra, az elementárisabb, mint egy bukdácsoló vadóc Németh Judit tolmácsolásában. Gurnemanz és a Grál lovagjai egyként frakkban, fehér csokornyak-kendőben, a balga (csak másodosztályú vidéki srác) Parsifal rosszul gombolt szmokingban, nyitott ingben, nyakkendő nélkül lép színpadra. Azaz a koncertek szokásos fellépőruhájában egyrészt, másrészt jól működő jelmezekben. Az alkotópáros többször is ügyesen használta ki a helyszínből adódó kettősséget. Az első felvonás ünnepi szertartásához illő

templomi atmoszférát

nem volt nehéz megteremteni a hangversenyterem katedrálisszerű terében. A jól eltalált világítás és színek (pl. a hideg-kék fény az orgonán) tökéletes illúziót teremtettek. Gurnemanz a földszinti oldalpáholyba ültette (a közülünk érkező) Parsifalt, hogy megnézze az áldozati szertartást, amit ugyanolyan módon lát, mint mi. Ezek után Gurnemanz kérdése, hogy értette-e, amit látott, természetesen hozzánk is szól. Tökéletesen megértjük Parsifalt, hogy nem tudja szavakkal kifejezni érzéseit. Mi sem tudnánk. Ügyetlennek éreztem viszont a balga hős megkettőzését. A második felvonásban Kundry elbeszélése alatt a színpadra lép egy rövid nadrágos kisfiú, ő a gyermek Parsifal. Egyetlen dolog igazolja szerepeltetését, Klingsor lefegyverzésében később szerepe lesz; a második előadás (június 17.) nézői figyeljenek!

A színpadot két hatalmas fekete lepel borítja, az első felvonás végén lehúzzák az egyiket. A második felvonás két egyenlő részre osztott, fekete-fehér színpadon játszódik, határt, döntési helyzetet, vívódást, küzdelmet egyaránt jelentve. A színtelen tenorral bemutatkozó Christian Franz a második felvonásban hangi adottságait tekintve is metamorfózison esik át. Ha tudatos, akkor zseniális. A harmadik felvonás egyöntetű fehér. Egyszerű, de működik. Távolról és erkélyről nézve szebb látványt nyújt, mint a földszintről.

A külföldi énekesek nem okoztak csalódást, a mozdíthatatlan Matti Salminen (Gurnemanz) a várakozásnak megfelelően hozta a világszínvonalat. Nagy nap volt.

Művészetek Palotája, Bartók Terem, június 10.

Figyelmébe ajánljuk

Fiúk a barakkból

Andy Parker sorozata sokáig megtéveszt a cukiságával, és csak lassan virrad a nézőre, hogy más üzenet rejlik itt. Az érzékeny és nagyon is meleg Cameron Cope (a valós koránál jóval hamvasabbnak és naivabbnak tetsző Miles Heizer) rejtélyes indíttatásból úgy dönt, hogy nehéz természetű édesanyját azzal tudná a legjobban kiborítani, ha csatlakozna a tengerészgyalogsághoz.

Szellemes

Ifj. Vidnyánszky Attila „saját” Hamletjének színpadra állításához tett vállalásaiból akár már egy is túl nagynak tűnhet. Nemcsak a darab címe változott meg: az „és a többi, néma csend” válik a rendezői elképzelés alfájává és ómegájává is.

Lehetnénk jobban is

Ismerjük a híres idézetet, amelyben Rousseau a polgári társadalom megteremtését az első emberhez köti, aki „bekerített egy földdarabot és azt találta mondani: ez az enyém, s oly együgyű emberekre akadt, akik ezt el is hitték neki”.

A fájdalomdíj

A Szentháromság téren álló, túlméretezett és túldíszített neogótikus palota, az egykori Pénzügyminisztérium Fellner Sándor tervei alapján épült 1901–1904 között, de nem aratott osztatlan sikert. Túlzónak, hivalkodónak tartották; az már tényleg csak részletkérdés volt, hogy a kortárs építészethez semmi köze nem volt.

Így bomlik

Nehéz lenne pontosan belőni, hogy a Fidesz mióta építi – a vetélytársainál is sokkal inkább – tudatosan, előre megfontolt szándékkal hazugságokra a választási kampányait (1998-ban már egészen bizonyosan ezt tették). Az viszont látható pontosan, hogy e hazugságok idővel egyre képtelenebbek lettek.

„Ők nem láthatatlanok”

A Pirkadatig című krimiért 2023-ban elnyerte a legjobb mellékszereplőnek járó Ezüst Medvét. Transz színésznőként aktívan kiáll a transz emberek jogaiért és láthatóságáért – minderről és persze Tom Tykwer új filmjéről, A fényről is kérdeztük őt, amelynek mellékszereplőjeként a Szemrevaló Filmfesztiválra érkezett Budapestre.

Mindenki eltűnt

Egy Svédországban élő nyugdíjas postás, műfordító kezdeményezésére gyűjteni kezdték a nagyváradiak a magyar zsidó közösségről és tagjainak sorsáról szóló könyveket. A polcon műveik révén egymás mellé kerülnek szülők és gyerekek, akiket a holokauszt idején elszakítottak egymástól.

„Ez az identitásom része”

Megfeszített erővel vett részt az emberkereskedelem elleni küzdelemben, védett házakat vezetett, kimenekítésekben működött közre. A saját egészsége érdekében hátrébb lépett, de továbbra is dolgozik.

Vaskézzel

Az okozott kár értéke a nyomozás során még a tízszerese volt a vádiratban szereplő 6 millió forintnak. Az előkészítő ülés lehetőséget teremtett volna arra, hogy a szennyest ne teregessék ki, aztán minden másként alakult.