magyarnarancs.hu: Mi hozta össze a Kampec Dolores zenekart a 80-as években, és miért te lettél az énekes?
Kenderesi Gabi: Barátok voltunk, együtt kerestünk valamit. Szininek (Szineg Ildikó gitáros, basszusgitáros – a szerk.) voltak saját dalai, énekelt és gitározott, és Csaba (Hajnóczy Csaba, a Kampec Dolores alapítója, vezetője, gitárosa – a szerk.) is gitározott, belőlem meg jöttek a dallamok, amikor együtt zenéltünk. Nagyon merev társadalmi rendszerben éltünk, és az emberek többsége belül volt ezen, mi meg kívül éreztük magunkat rajta, és ebben megtaláltuk egymást. A nehézségek ellenére volt valami felszabadító, és időtlen ebben az összetartozásban. Senki nem akart más lenni, mint aki, és pont ez volt a lényeg. Magunkat kerestük és egymást a zenében.
magyarnarancs.hu: Mit tartasz a zenekar legnagyobb sikereinek? És mi volt a te saját "csúcsod"?
KG: A siker fogalma számomra csak belülről értelmezhető. Ebben a zenei történetben rengeteg öröm, kibontakozás, felfedezés, élmény és kaland van. Sok helyen jártunk külföldön a 90-es években, és sok koncert volt, ahol megtörtént az, amiért az ember színpadra megy és zenél. Eljutottunk olyan helyekre, ahol másként gondolkodtak a zenéről, ahol nyitottságot tapasztaltunk, és a szervezők meg a technikusok is támogatták, amiért oda utaztál, a közönség pedig hallgatta és befogadta. Hittek a zenében és a művészetben. Csodálatos volt.
Azt nem tudom, hogy nekem volt-e csúcsom. Inkább tájakon jártam, járok, különböző csúcspontokkal, magaslatokkal. Voltak egyszeri, megismételhetetlen pillanatok. És olyan is volt, amikor úgy éreztem, hogy a mélybe hulltam.
magyarnarancs.hu: Ma hogy néz ki a Kampec, mi a repertoárotok? Hol láthatunk benneteket legközelebb?
KG: December 21-én, szombaton este a Hunnia Art Bisztróban játszunk. Régebbi és új dalokat adunk elő, de mindig van valami más is, mese vagy vers és hozzá szabad zene. A Dep’art zenekarral lépünk fel, a sorrend még kérdéses. Hajnóczy Csabával közös lányunk, Janka is zenél ezen az estén saját számokat, gitározik és énekel közvetlenül G. Horváth Boglárka semmiség csak szerintem szép 2. című kiállításának megnyitója után.
magyarnarancs.hu: A Kampec szinte folyamatosan dolgozik azóta is, de mindenkinek alakult az élete. Te buddhista hitoktató is lettél. Mikortól érdekelt a buddhizmus?
KG: A spiritualítás már egészen fiatalon érdekelt. Dzsiddu Krisnamúrti The Impossible Question című könyvét 17 évesen vettem meg az akkor talán egyetlen budapesti idegen nyelvű könyvesboltban, és a válltáskámban hordtam. Azt nem állítom, hogy értettem, de fontos volt. A buddhizmusban megfogott az, hogy a kulcs nálunk van, a változás bennünk meg végbe ahhoz, hogy meg tudjuk közelíteni a rendet, amire a lélek vágyik. Mert szerintem a lélek vágyik a rendre, még akkor is, ha néha szeretné felrúgni azt.
Általános iskolákban oktatok buddhizmust. Nem hittudományról van szó, hanem a buddhista értékek és tanítások mentén foglalkozom a gyerekekkel. Érzékenyítő, az érzelmi intelligenciát és a tudatosságot támogató dolgokat csinálunk, gyakorolunk. Dolgozom a MUS-E Egyesülettel is, ami szegregált iskolákba visz kreatív, művészeti oktatást.
magyarnarancs.hu: Milyen saját terveid vannak a következő évadra vonatkozóan?
KG: Egy új elképzelést szeretnék megvalósítani. Némafilmekhez, művészfilmekhez improvizálni Grencsó Istvánnal, Benkő Róberttel és Borsay Ágotával, aki a filmes oldalról csatlakozna.
A művészetben az fog meg igazán, ami emberi, személyes. Nem annyira a bravúros tudással, inkább a lelkiséggel tudok kapcsolódni. Talán ez az oka, hogy vágyom egy olyan estre, ahol mások, általam nagyon szeretett és mély érzéseken szóló dalait énekelhetem, tiszta, légies és minimalista hangszereléssel.
magyarnarancs.hu: Mi szerettél volna lenni gyerekkorodban és mi szeretnél lenni idős korodra?
KG: Lebegős gyerek voltam, aki nagyon szeretett cigánykerekezni, énekelni. Nem nagyon terveztem semmit. Abba az irányba mentem mindig, amit szerettem, és ami örömet adott. Most szeretek gyerekekkel foglalkozni, és közel érzem magam az emberekhez. Olyan öregkort képzelek el, ami nem is öregkor. Azt hiszem, hogy az öregség olyankor kezdődik, amikor az ember már nincs igazán inspirált állapotban, amikor már csak annak örül, ha megérkeznek a gyerekek, vagy az unokák. Persze jó, hogy ennek örülünk, de amikor már nincsenek inspirációk és saját lelkesültségek, talán az lehet az öregkor. Olyan életet szeretnék, amiben ez nem következik el. És zene mindörökké. Az mindig velem van.
(Címlapképünk forrása: Lumen Kávézó Facebook)
