Gyere ki a hóra!

Mindig jeles esemény, ha a Primal Scream lemezt jelentet meg – különösen akkor, ha ezt nyolc és fél év kihagyás után teszi. A rengeteg stílusba belekóstoló zenekar a szupersztár státuszt sosem érte el, de nem is kellett kompromisszumokat kötniük, mindig a saját fejük után mentek.

Az Arthur Janov-féle sikolyterápiáról elnevezett Primal Screamnek egyetlen, a kezdetektől kitartó tagja van, a most 63 éves frontember, a skót Bobby Gillespie, aki munkáscsaládban nevelkedett a glasgow-i Mount Florida városrészben. Vele egykorú jó barátja, Alan McGee vitte el élete első rockkoncertjére, de hiába tetszett nekik a Thin Lizzy, inkább a punkrocknál kötöttek ki, és alapítottak egy zenekart The Drains néven, amelyben a későbbi Primal Scream-tag, az akkor még csak 15 éves Andrew Innes gitározott. A csapat hamar feloszlott, McGee és Innes elköltözött Londonba, Gillespie viszont maradt Skóciában.

A Primal Screamet már 1982-ben megalapította gitáros barátjával, Jim Beattie-vel. Koncertjeiken eleinte Velvet Underground-feldolgozásokat játszottak, aztán csináltak egy saját dalt is, amelyben egy lány énekelt, de a stúdiófelvételt annyira rossznak találták, hogy elégették a mesterszalagot. Ekkor szállt be Gillespie a Jesus and Mary Chainbe, ahol állva dobolt minimális felszerelésen – ez is a Velvet Underground, illetve az ott játszó Mo Tucker hatása volt. Azonban a zenekar első lemezének megjelenése után Gillespie-t válaszút elé állították: vagy teljes mértékben a JAMC-nek rendeli alá magát, vagy mehet, amerre lát. Az utóbbit választotta, és 1987-re elkészült a Primal Scream első, Sonic Flower Groove című lemeze. Az állítólag 100 ezer fontot felemésztő felvételek során a zenekar producert cserélt, és ez érződött is a Byrdsöt idéző hangvételű jangle pop dalok minőségén. A Primal Scream ázsióját ugyancsak növelte, hogy az egyik számuk felkerült a New Musical Express azóta már legendásnak számító, C86 című válogatáskazettájára.