Zene

hozta a sors, hogy három olyan magyar lemez került egymás mellé, amely messzire rugaszkodott a népzenétől.

Visszatekintve tiszta sor, hogy 1991-es lemezével, az úgynevezett fekete albummal a Metallica nem csupán pályafutása kereskedelmileg legsikeresebb munkájához jutott el (világszerte kábé 22 millió példány talált gazdára belőle mostanáig), hanem egyúttal abba a ligába is megváltotta a belépőjét, ahol a Rolling Stones, az AC/DC vagy mondjuk Paul McCartney serénykedik. Örökbelépő ez, alábukni ebből a magasból már nemigen lehet. Halálosan felboszszantotta a kemény magot a Load? Mindenki pocséknak gondolta a St. Angert? Sokan a legjobb indulattal is csupán középszerűnek a két évvel ezelőtti Death Magneticet? Mindez öltésnyit sem számít, a zenekar akkor is bármikor súlyos telt házak előtt kalandozhat szerte a világban, ha az elmúlt tizennégy évben a legizgalmasabb produktum, amihez a nevét adta, egy komoly magánéleti és zenekari krízishelyzeteket megörökítő dokumentumfilm, a Some Kind Of Monster volt.

Ausztrália kétségkívül szép ország, bizonyára ezért van olyan messzire. Kenguruk lakják temérdek lélekszámban, nagy területeket foglalnak el rajta a gondosan ápolt szőlőbirtokok, mindenhol van körülötte szép homokos, ugyanakkor fövenyes tengerpart is, ráadásul évente nagyszabású teniszversenyt rendeznek Melbourne-ben, az ausztrál nyílt bajnokságot, ami úgynevezett Grand Slam-torna - és a sydneyi operaházat direkt ki is hagytam, bár biztos ki is felejtettem még néhány ezt-azt. Mindennek mozgóképes ábrázolása távolról sem hiábavaló, lásd még Travel Channel (régen az ilyet a mozis zsargon "ibuszos filmnek" nevezte, de az még a háromharmados többség idején volt). S ha önök most azt kérdezik, hogy tényleg ugyanarról a filmről beszélek-e, mint ez a jóképű csávó itt a szomszéd lapon, nos, jogos a kíváncsiságuk. Ám a válasz mégis egyértelmű igen.

A Thália Színház által rendezett Rivalda Fesztiválon tizenhárom vidéki előadást láthatott a budapesti közönség és a színházi szakma, s ha "a képünk ferde", arról bizonyosan nem a szervező színház tehet. Egy ilyen rendezvényt nem a rossz, gyönge előadások minősítenek, hanem a jók és a legjobbak - elsőként az, hogy van-e ilyen egyáltalán. Most volt, több is - köztük például a zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház decemberben bemutatott A revizor című produkciója.

Nem gyakran, de azért előfordul, hogy kortárs képzőművészeti alkotások nem művészi indíttatásból készült tárgyakkal/művekkel kerülnek egy kiállítótérbe (intermediális alkotások tudománytörténeti rekvizitumokkal, futball tematikájú munkák Puskás Öcsi hagyatékával, kör alakú festmények muzeális lövészegyleti táblákkal). Az egymás mellé helyezés célja sokféle lehet - az árukapcsolástól, azaz a kortárs művészet iránt kevéssé fogékony nézők bevonásától kezdve a művészek inspirálásán keresztül egészen a kurátori különcség demonstrálásáig -, a Csepel Galériában látható kiállítás esetében ez talán a személyes motívumok kiemelése, az egyszerű használati tárgyra vagy a műalkotásra rárakódó gondolatok, emlékek, események kidomborítása volt. Mi sem mutatja ezt jobban, mint hogy a kiállítás alcíméhez valamilyen módon még a kortárs művészek is viszonyultak, pedig ez eredetileg a bárki számára nyitott, úgynevezett emléktörténeti pályázat címe volt.

Ahhoz képest, hogy Chico Buarque nem járt a helyszínen, és így írta meg Budapest című bestsellerét, nagyon közel jutott a magyar mágikus valósághoz. Legalábbis a filmváltozatból ez derül ki, hisz valóban nálunk folyik a Duna, mely maga a varázslat, a város főútja pedig kétségkívül az Andrássy út, melynek kopottas kapubejárói egzotikus belmagasságú polgári lakásokhoz vezetnek, s az sem elképzelhetetlen, hogy bennük görkorcsolyázó, szép tanárnők nevelik gyermeküket.

Brutális rituális gyilkosság, a legfelsőbb körökbe vezető nyomok, egymással rivalizáló bűnüldözők, akik közül a jobbik fiú végig tévúton halad - a fele is elég egy jó krimihez. Ha pedig mindennek színtere a gyors tempóban nagyvárosiasodó I.

A kanadaiak fellépése után két fontos tanulsággal lettem gazdagabb: az egyik, hogy a Duna közelről rettenetes halszagot áraszt, a másik pedig, hogy a Wolf Parade annyira mégsem jó zenekar. A koncert azért alapvetően rendben volt.

Mivel néhány évvel ezelőtt a bécsi Arenában megtapasztaltam, hogy a kortárs popzene Jean-Honoré Fragonard-ja soktagú zenekara nélkül, a bódítóan extravagáns hangszerelések mellőzésével, mindössze a zongorája vagy az akusztikus gitárja segítségével is képes lenyűgözően szuggesztív és szórakoztató lenni, ez év elején ijedelem nélkül fogadhattam a hírt, hogy kanadai hősünk százszázalékos szólómunkára készül, amin kizárólag az énekhangja és a zongorajátéka kap majd szerepet. Rufus Wainwright az All Days Are Nightsról azonban nemcsak a további hangszereket száműzte, hanem ezzel egy időben javarészt eltávolította az őt annyira jellemző játékosságot és a lerázhatatlanul tapadós dallamokat is. Wainwright hatodik stúdiólemeze a gyásznak, a bánatnak, a veszteségnek szentelt anyag.

A hagymát is hagymával - alighanem a Schneider Mátyás-i életbölcseletnek ez az elhíresült vezérgondolata ihlette a Szolnoki Szigligeti Színház produkcióját, amely április végén egy alkalommal a pesti Tháliában vendégszerepelt. A tupír mellé tupír, a tódításhoz tódítás jár garnírung gyanánt a Balázs Péter által igazgatott előadásban, s a játszó személyeket mintha szent fogadás kötné a saját valóságos hangjuk eltorzítására - ha énekszóban nem is, hát legalább prózában.

A legendás, szentpétervári alapítású horrorbilly zenekarnak eddig többek között a Bride Of The Atom, a Vamp Babes vagy a Zombie Shopping című lemezeket köszönheti a világ - mint már ennyiből is sejthető, a Messer Chups megszállottja a "klasszikus" thrash-kultúrának, különösen ami a bájosan bénán animált, B-kategóriás horrorokat illeti. S mi tagadás, ehhez bizony sikerült megtalálniuk a tökéletesen passzoló zenei kifejezésmódot is, ami egyszerre építkezik az ősrockabilly, a Shadows-féle gitárzenekarok, a kémfilmzenék/krimidzsesszek és a szörfzene hagyományaiból: a mostanában Oleg Guitarcula néven feltűnő zenekarvezető játéka egyszerre idézi Link Wrayt és Hank Marvint.

Amíg Magyarországon a középkorú zenészeknek szinte csak arra van energiájuk, hogy valahogy felkészüljenek kétévente esedékes búcsúkoncertjük megpróbáltatásaira, addig az idén 52 éves, nagyszerű egészségnek örvendő Paul Weller két-három évente új lemezt ad ki, és közben két-három naponta koncertezik. A valóságos intézményrendszernek számító "Modfather" tényleg fáradhatatlan: mióta a dicsőséges The Jam, illetve a jóval kevésbé emlékezetes The Style Council nevű zenekara feloszlatása után, a 90-es években szólóelőadóként visszatért, egyszerűen nem bír hibázni.

Deliának nagy szerencséje meg kis bajuszkája van. Az előbbinek hála övé lett a kisorsolt nyereményautó, melynek átvételére és egy rövid reklámszpotra Bukarestbe várja az üdítőipari nagyvállalat a vidéki versenyzőt.

Az új birodalmak felfedezésének ideje talán valóban lejárt a rockzenében, de azért nem kell csüggedni: az is éppen elég nagy dolog, ha valaki úgy találja fel a spanyolviaszt, hogy közben úgy hisszük, egyenesen az ősrobbanásnál hallgatózunk. Ezért az élményért az elmúlt évtizedben ajánlatos volt az amerikai Hold Steady lemezeihez fordulni. Az első kettőhöz is (Almost Killed Me; Separation Sunday), de a harmadikhoz aztán pláne - hiszen a négy évvel ezelőtti Boys And Girls In America volt a valódi főmű, a - most már jól látszik - megismételhetetlen és részükről valószínűleg meghaladhatatlan nagy dobás.