Zene

Kezdjük a szikár ténnyel: Leo Fall 1922-es nagyoperettje hamisítatlan remekmű, a műfaj ezüstkorának egyik legértékesebb alkotása. E megállapításnak már csak azért is méltán kijár a sietős nyomaték, mert Lehár Ferenc és Kálmán Imre egykorú munkáival szemben az olmützi születésű osztrák komponista operettje eddigelé nem épült be tartósan a hazai repertoárba, s így bizony még a vájtfülűekkel is legfeljebb a hatvanas években rögzített rádiófelvétel részletei érzékeltethették a Madame Pompadour zenéjének kedélyesen könynyed svungját, franciás kolorittal és változatos zeneirodalmi reminiszcenciákkal átszínezett frivol derűjét. Így volt ez egészen mostanáig, amikor is az Operettszínház kiváló zenekara - élén a bemutató estéjén mindvégig lendületesen irányító Balassa Krisztiánnal - már a potpourri-nyitány megszólaltatásával meghitt közelségbe hozta Fall delikát muzsikáját.

Új helyszínen mutatták be a Nemzeti Színházban Martin Sperr darabját: a festőműhelyben, amely eddig nem volt nyilvános, "közönségforgalmi" terület. Pedig kiváló tér: a nagy terem és magas falai, valamint fejünk fölött a tetőablak meglehetősen teátrális. Ráadásul a terem közepén ülünk, pontosabban kuporgunk tömött zsákokon, menekülési útvonal zéró, körbe vagyunk véve. A falon keskeny erkély húzódik végig - kiváló lőállás.

Ha a csendnek hallhatók hangjai, miért ne láthatnánk az üresség képeit? A kérdés a giccshatáron mozog, de talán nem értelmetlen. Sőt abban a pillanatban ravasszá is válik, ha oldalvást még a semmire is rásandítunk - megbonyolítva a helyzetet a semmi és az üresség viszonyának ellentmondásosságával.

A római szökőkutak kitüntetett filmművészeti szerepét aligha kell bizonygatni, mint ahogy azt sem, hogy Kristen Bell (meg valószínűleg bármely, tetszőlegesen kiválasztott, jól domborodó sorozatcica) remekül mutat egy ilyen belvárosi vízköpőben, kisestélyiben, vérében magas alkoholtartalommal. A filmtörténet és Kristen találkozása néhány pillanat csupán, majd az egyik jobbra, a másik balra - mi megyünk Veronica Mars után (ciao, Anita!, ágyő, Federico!), egyenesen a vígjátékkészítés setét sikátoraiba.

Megszokhattuk már, hogy gombaként bukkannak elő a könyvesboltok polcairól a szabadkőművességgel foglalkozó misztikus krimik és a filmesítésre váró kalandregények. S megszokhattuk azt is, hogy drMáriás minduntalan képes meglepni bennünket.

Mit szépítsük, hazánkban nagyjából mindmáig Ihos József Kató nénije vagy jobb (?) esetben az Irigy Hónaljmirigy egy-egy rusztikusan ordenáré produkciója képviseli a nagy nyilvánosság előtt a női ruhát öltő, s abban páváskodó férfi örökkön karneváli transzvesztitahumorát. Hogy létezik e kényes, sőt sikamlós műfajnak szofisztikáltabb és egyszersmind szórakoztatóbb megvalósulása, azt persze eddig is tudhattuk, ám a neve dacára valójában amerikai balettegyüttes által elért színvonalról eddig sejtelmünk sem lehetett.

Az At The Gates a kilencvenes évek legnagyobb death metal bandája volt - gyakorlatilag ők találták ki a Göteborgról elnevezett dallamosabb, fogyasztóbarátabb változatát a műfajnak. Ez a háromlemezes DVD pedig a méltatlanul korán feloszlott zenekar két évvel ezelőtti, pár koncertre szóló újjáalakulását hivatott megörökíteni, és egyúttal elmesélni a zenekar történetét egyfajta búcsúajándékképpen, hiszen, ahogy a tagok is leszögezik a film végén, ez a 2008-as turné volt az ő igazi búcsújuk, és soha nem lesz többé At The Gates. A DVD-csomag a zenekar munkásságához illően hibátlan.

Van az a vicc, hogy Pistike panaszosan rágja anyukája fülét, hogy anya, én nem akarok Amerikába menni, anya, én nem akarok Amerikába menni, mire a mama megunja, és ráripakodik; kuss, kisfiam, ússz tovább. Ugyanez a vicc játszódik le az európai színjátszás két közismert figurája, a házaspárt alakító Rufus Sewell és Emmanuelle Béart között: a férj nem akar a burmai dzsungelbe menni, mondá is az asszonykának, hogy szerinte úgysem fogják megtalálni cunamiban elveszett kisfiukat, de a hajó csak megy, viszi a párt a dzsungel legmélyére.

Tavaly májusban Dömsödi Zsolt munkái láttán még a nemzetközi kortárs grafika nagyjai is felkapták a fejüket. Dömsödi - akkor még a KREA grafikushallgatója - első helyezett lett a londoni Curzon Cinemas, a Don't Panic és az amerikai Fangoria magazin szervezte, A Night with George A.

Kevés üdítőbb esemény van annál, amikor a felelősségteljes, mély érzésű és/vagy megfontoltan gondolkodó könnyűzenészek nyomasztó serege után végre néhány teljesen tökkelütött muzsikussal hoz össze minket a jó sors. A szombat este a Trafóban kizárólag róluk szólt.

Közhely, hogy a tömegkultúra és a "magas művészet" között képlékenyek a határok, s az is, hogy a kortárs képzőművészek gyakran nyúlnak a populáris vizuális kultúrában alkalmazott eszközökhöz. A reklámok, plakátok, filmek képi toposzai kimeríthetetlen forrásnak tűnnek, a kérdés csak az, hogy a művész csupán használja és alkalmazza a bevett formát, vagy kritikusan reflektál a kliséhez tapadó "üzenetekre".

Olvasnak-e az uralkodók? Nem, az uralkodók bevonulnak, megnyitnak, szalagot vágnak át, beszédet tartanak, bejelentenek, kinyilvánítanak, üdvözölnek, háborút indítanak, békét kötnek, nemritkán megistenülnek, és néha tökké változnak, mint például Claudius római császár. Vagy mégis olvasnak? És ha olvasnának, milyenné válnának ők maguk? Módosulna-e az a hatalmi kör, az a kisvilág, amelyben roppant horderejű döntéseket hoznak napra nap olyan hatalmasok, akik soha életükben nem vettek kezükbe szépirodalmat? És milyenné válna a nagyvilág, amely a hatalom birtokosainak döntéseit kénytelen elszenvedni, ha a hatalom ismeretséget kötne a szellem szférájával?

A fantasy lenyomta Ivanhoe-t, semmi kétség: a globális felmelegedés végleg taccsra tette a jégmezők összes megmaradt lovagját. Mindez alkalmasint monetáris okokra vezethető vissza, középkori kalandfilmet forgatni majd' annyiba kerül, mint valami ködös marhaságot mindenféle cifra szerzetekről, hülye nevű, ecsetfülű, nyilazó hermafroditákról, kaporszakállú, csuhás falvédőfigurákig.