Lemez
David Bowie: Hours...
- Ez az új albumunk vagy CD-nk, ahogy manapság hívják. "Dalok egy generációhoz", mondhatnánk. Egy részét belőled merítettem, de jórészt inkább egy vázlat arról, ahogy a korombeli fickók éreznek, ha visszatekintenek, és hogy hol tartanak most.
- Én tudom, hol tartok. Próbálom eldönteni, hogy rocksztár akarjak-e lenni, vagy musicaleket írjak. Mindenféle irányokba ráncigálnak. A menedzserem, Ken azt akarja, legyek univerzális szórakoztatóiparos, és amikor nem tud rockbulikat szervezni, megpróbál benyomni kabarékba, mert azt mondja, ott jó dohányt kereshetek. Nem is tudom. Talán igaza van. Azt viszont láthatóan nem érti, hogy én mit akarok.
- És mit akarsz?
- Nem tudom. Mindent. Szeretettel gondolsz rám... vagy... nemtom... gondolsz rám egyáltalán?
- Nem túl sokat, attól tartok. De amikor igen, rettegek érted. Oly sok szükségtelen dologba fogod magad belevetni. De túléled...
*
Oldalakon keresztül folyik a párbeszéd, szívesen idézném az egészet, de nincs hely, és még jóval tovább is olvasnám, mint ameddig eredetileg tart. A legjobb Bowie-beszélgetés, legalábbis az egyik legjobb, ami valószínűleg létezik, minden során érezni, készítője benne él hősében.
Naná, ő írta az egészet. Ha netán kedve szottyanna, és tovább csinálná, tökéletes Bowie-biográfia kerekedne ki belőle. Faktum és fikció minden sora, egyszerre. Félkövérrel a mai, 53 éves DB, aki ezekben a hetekben ajándékozta meg a világot Hours... című új lemezével, kurzívval pedig a harminc évvel ezelőtti, 23 éves DB, aki épp befejezte egy bizonyos Space Oddity című dal felvételét, amivel a Kubrick-féle 2001 folytatását készítette el, miután a barátnőjével megnézte a filmet. Az interneten, ahol a szöveget találtam, egyszerűen db1 és db2 a megjelölése az örökifjú mai, illetve a fiatal, ´69-es David Bowie-nak.
És persze semmi sem véletlen. Ma, amikor egy kattintásnyira vagyunk 2001-től, David Bowie önfeledten lubickol a tengernyi lehetőségben, ami a technika jóvoltából a rendelkezésére áll, használni tudja a technikát, mert ugyanerre képes a fejével is, leállni meg nem bír, hiszen valami mindig foglalkoztatja, egyik gondolat szüli a másikat, egyik projekt a következőt, épp ezért őt is folyton megtalálják új projektek, csak győzzük követni.
A legfrissebb ez a bevallottan "visszatekintős" lemez, de ez is csak a leginkább előtérben lévő darabja a szüntelenül táguló Bowie-univerzumnak. És nem önmagában áll, nem is önmagában készült. Alig több mint háromnegyed óra zene van rajta - amennyit, ha tetszik, egy hagyományos bakelitre is rá tudnak préselni; ez a visszafogott terjedelem is összefügghet a visszanézéssel -, miközben ezzel párhuzamosan vagy háromórányi zenét szerzett egy videojátékhoz. Ám nem is csupán dalokat és atmoszferikus hangokat adott hozzá, hanem önmagát is: modell nejével, Imannal együtt, ahogy mondja, afféle "jövendőmondókként" járják a vidéket, amit gonosz szellemektől kell megszabadítani. Ez persze valószínűleg a szokásos lövöldözős játék a képernyőn. Nekem kimaradt, más milliók azonban megvesznek az ilyesmikért, és úgy látszik, Bowie fantáziáját is képes volt fölpiszkálni, mert ebbe is beszállt. Miként egy éve saját internetportált is indított: a BowieNet nemcsak egy rocksztár reklámgépezetének része, hanem kultúrkapu is a hálóra (jelölték az év legjobb Entertainment Site-ja Wired-díjára), egyebek között elvezet a fiatal brit képzőművészek amúgy Bowie által szponzorált, Sensation című tárlatára, ami épp mostanában provokált kultúrkampfot New Yorkban.
Bowie nagyon bírja az internetet, része a hálózati közösségnek, ezért egyszerűen reakciósnak tartja, hogy egyesek állandóan pert emlegetve pattognak a jogaikat féltve - ezt az albumot, ami egyébként a 23. neki, két héttel a bolti megjelenése előtt teljes egészében átengedte letöltésre (ahogy pár éve a Telling Lies "kislemezt" csak a neten hozta ki). Tudja, mit tesz - akit érdekel, úgyis megveszi. Aki pedig megveszi, az kap egy piéta-címlapot (Mária a legújabb Bowie, simára borotvált, félhosszú hajú, ölében a halott Jézus a tegnapi Bowie, a kecskeszakállas, tüskefrizurás). A kép egyértelműen arra utal, hogy maga mögött hagyta a zilált drum & bass vagy jungle ritmust, amit Goldie-tól csórt/kért kölcsön kis időre, s ami, ha még mindig használná, valljuk be, unalmas lenne (elsőként, nyilván, önmaga számára, lévén talált holmi). A ´97-es Little Wonder kislemez vagy a ´95-ös Outside album abszolút kortárs hangkulisszája helyett - mint az idézett öninterjú is utal rá - ezúttal 70-es évekbeli önmagához fordult ihletért, előcsalta magából a dalszerzőt és az énekest, aki volt, és aki ma is ereje teljében van. Keveseknek megy úgy és áll olyan jól az érett férfilíra, mint neki. Dalok szólnak itt, igazi Bowie-dalok, majdnem mindnek van néhány megjegyezhető, utánaénekelhető sora, amilyen óvatosan bántak a stúdiómágiával, olyan bőkezűen mérték a simogató vonósokat, hallunk akusztikus gitárt meg egy kis Hendrixet (Bowie szerzőtársa, Reeves Gabrels hívja elő), egy gyönyörű instrumentális szám pedig (a kedvencem) a Low tájképei felé mutat. Nem gondolom, hogy az Hours... tökéletes lenne, akad rajta egy-két töltelék, de szolgáltat alapanyagot egy majdani bestofhoz is.
*
Ahogy egy magyar Bowie-tanítvány mondta volt, a jövő itt van, és David Bowie benne lesz, az fix. Méghozzá pont 1999. december 31-én: az új-zélandi Gisborne Cityben, a földgolyónak azon a pontján, ahol először virrad fel a 2000. esztendő napja, nagy dáridó lesz, és az újra összeállt helyi new wave sztárok, a Split Enz mellett őt hívták főszerepelni. Bowie új dalt ígért ez órára.
Szőnyei Tamás
David Bowie: Hours... (Virgin Records)
BowieNet: www.davidbowie.com
Omikron: The Nomad Soul (Eidos Interactive)
