Zene

Oroszlán, Leopárd, Majomkenyér - kivételesen nem a KFT együttes egzotikus slágeréből idézünk, hisz mind Arany, hanem a jó nevű rendező magas nemzetközi - ki gondolná, európai - filmdíjait soroljuk; ráadásul a majomkenyérben nem is vagyunk annyira biztosak, inkább Kamera lesz (volt) az.

Papír előttem és toll a kezembe', és semmi, de semmi sem jut az eszembe - hangzik kedvenc (és életem nehéz pillanataiban rendre eldudorászott) nótám kezdősora, s bár ez a Zerkovitz-sláger nem része a Csókos asszonynak, azért mint muzsikus lélek és bohém fiú örömmel vettem a hírt, hogy egy bő évtizeddel a vígszínházi nagy széria után a mű ismét visszatér a pesti színpadra.

Ezzel az erkölcsileg ma már meglehetősen idejétmúlt kifejezéssel jellemzi Joseph Delteil azt a történelmi korszakot, amelyben Jeanne d'Arc - az örök - megjelent. Az egyszerű parasztlány ténykedésének köszönhetően megkoronázott VII. Károlyt ma már lehetetlen DNS-vizsgálatnak alávetni, sosem tudjuk meg, igazi Valois volt-e, vagy sem.

A történelemtudomány és a múlt szemlélete jelentősen átalakult az elmúlt évtizedekben. Hayden White, Lionel Gossmann, Roland Barthes és mások munkásságának köszönhetően egyre kevesebben gondolják azt, hogy a történelem eleve adott faktum volna.

Napjaink kísérletezőbb kedvű elektronikus zenekészítői között kétségtelenül az ebbéli működésében Four Tetként ismert brit Kieran Hebden az egyik legérdekesebb figura.

Az Universal nemrég négy CD-n jelentette meg az 1923-ban Dicsőszentmártonban született és 2006 júniusában Bécsben elhunyt zeneszerzőnek a cégnél készült összes felvételét.

Van mit nézni az Örkény Színház új Shakespeare-bemutatóján - kapkodhatjuk a fejünket, pontosabban.

Lemezgyűjteményünk átstrukturálása, amint ez Nick Hornby príma középfajú regényében, a Pop, csajok, satöbbiben megkapó módon rögzítésre került, komoly, meditatív feladat, az önvizsgálat ideje, hisz voltaképp autobiográfiánkat kanyarítjuk ilyenkor, anélkül, állítja hihetően a bakelitdzsanki elbeszélő, hogy akár csak kézbe vennénk egy tollat.

Nyolc kis kritika

A divatok ciklikus természetét ismerve nem meglepő, hogy a laptop-elektronika és a posztrock modernista törekvéseinek lecsengésével az underground pop/rock érdeklődése a folkhagyomány felé fordult, mint ahogy azon sincs mit csodálkozni, hogy a folkos ihletésű új zenékben máris felbukkantak kísérletező, modernista vonások.

Mivel eddig még soha nem fordult elő, hogy soron következő lemeze könnyen egy kalap alá vehető lett volna az előzővel, volt mit várni Beck új anyagától. A Los Angeles-i zenész öntörvényű alak, nem tűri maga előtt a tiltótáblákat, és nem alkalmazkodik a zeneipar törvényeihez sem.

Fülsiketítő lárma, eszeveszetten zakatolnak a szövőgépek, az üzemcsarnokban forr a munka. Vékony, űzött teremtés érkezik ziláltan, talán kiabálna, mondani akarna valamit a gépük fölé görnyedő sorstársainak, de az istentelen zajban semmi esélye.

Ne lázadozzunk! Alkalmasint törvényszerű volt, hogy az ötvenedik évforduló táján végre összekerüljön egymással az 1956-os tematika, valamint a Rómeó és Júlia méltán közkedvelt szüzséje.

Mi sem természetesebb: a színház is hozzá akar szólni az '56-os forradalom ötvenedik évfordulójának megünnepléséhez - szerte az országban legalább egy tucat előadás mutatja ezt az ambíciót. Meg azt is, hogy milyen baromi nehéz.