Ne lázadozzunk! Alkalmasint törvényszerű volt, hogy az ötvenedik évforduló táján végre összekerüljön egymással az 1956-os tematika, valamint a Rómeó és Júlia méltán közkedvelt szüzséje. S hogy aztán a dologból nem kerekedett valami eget-földet megrengető kapcsolat, csak egy futó, első nekifutásra éppen kétalkalmas liezon? Hát istenem, nem működött a kémia! Pedig Mihály Tamás (sokak régi kedves ismerőse az Omegából) zenéje profi, még a gyengébb pillanatokban is közhelyesen kellemes: a stílusparódiák tetszetősek, a lírai számok is oda vannak téve, s a szabadság témakörének szentelt nóta direkte egy potenciális Demjén Ferenc-sláger. Ám mit tegyünk, ha az alapötlet, amelynek egyébiránt gazdája is van Pintér Tamás személyében, oly feszélyezően blőd. A forradalomba torkolló maszkabál története 1956-ban valahol vidéken (falun vagy kisvárosban, ez közel sem egyértelmű), szovjet katonai instruktor Herceggel, államvédelmis Tybalttal és kitelepített Mercutióval, ne szépítsük, röhejes, s ezen a jelek szerint a szövegkönyv- és dalszövegíró Horváth Péter sem akart változtatni. Kínos prózai jelenetek torkollnak így hasonlóan kínos versekbe, s mialatt fegyelmezetten nyugtázzuk a kijelentést, miszerint a szovjet ember sorsa olyan, mint a keserű méz, gyorsan megkíséreljük elfeledni a hazaszeretet sarkalatos jelentőségét sulykoló penetráns passzusokat.
Horváth Péterben a rendező ezúttal felülmúlja az írót, hiszen az előadás - dacára a jelzett problémáknak - összességében kellemesre sikeredik. A produkció tagadhatatlanul hatásos: népes statisztéria, a Sportaréna küzdőterén lebonyolított néhány tűzpárbaj és harcijármű-bemutató s egy váltig elkötelezett szereplőgárda szerez unaloműző estét a hálás közönségnek. Ismét megbizonyosodhatunk arról, hogy Kaszás Attila (Lőrinc) és Seress Zoltán (Herceg) megbízhatóan jó színész, s hogy Keresztes Ildikó (Learné) meg Miller Zoltán (Mercutio) minden adottsággal rendelkezik, amire csak szükség lehet egy musical-előadás során. A bájos Veres Mónika ugyancsak kellemes benyomást ébreszt a női főszerepben, mint a helyőrségparancsnok Júliát formázó bakfiskorú leánya. A férfi főszerep, Robi-Rómeó húzónevet igénylő partéja a megasztáros Palcsó Tamásé. Rátarti emberként ugyan nem szívesen szajkózunk lépten-nyomon hallható közhelyes ítéle-teket, ám most mégis ezt kell tennünk: Palcsó Tamás hangja és színpadi lénye bizony incifinci. Meg-lehet, túljutva elnyújtott kamaszkorán ez még változni fog, de egyelőre nagyon is fájdalmas a kontraszt, ha rázendít szólama mellett egy-egy életerős vócse.
A szovjet katonák a darab utolsó perceiben irgalmatlanul legéppuskázzák a szerelmeseket, s a zajos tűzharc eredményeképpen végül egy nagy rakás hulla hever a színpadon. Ez már nem is a Rómeó, talán inkább a Hamlet. Vagyis dehogy, ez szinte hajszálra a Titus Andronicus!
Budapest Sportaréna, október 22.
