Zene

Manu Chao jelentős tetteket hajtott végre Pesten, már a koncertje előtt. Előbb a beugrók árát csökkentették - ötezer-ötszázról négyezerre - a közbenjárására, majd a szakadó esőnek vetett véget a félkilences kezdetre. Nem alaptalanul istenítették hát a fedetlen PeCsát kitöltő rajongói, de az tényleg a legkevesebb, hogy a sóbiznisz különleges népmesei hősének tekintsük.

Sarkítanék kicsit. 1971-ben a Locomotiv GT megalakításával Presser Gábor és Laux József az Omegának, Frenreisz Károly a Metrónak, Barta Tamás pedig (egy időre) a Hungáriának vetett véget, és szegény Illésnek is már csak két éve volt hátra. Ez nem azt jelenti, hogy a Loksinak nem volt riválisa, hiszen a Syrius izgalmasabb zenét játszott nála, az viszont megkockáztatható, hogy rajta kívül jó pár évig nem volt több olyan rockzenekarunk, amelyben a popularitás és a kiváló minőség ilyen magabiztos szinkronban maradt volna. Annak dacára is, hogy 1976-ra már csak Presser maradt az eredeti négyesből: a Skorpióra váltó Frenreiszt Somló Tamás, az Amerikában ragadó Bartát és Lauxot Karácsony János és Solti János váltotta fel.

JövőKép. Ádám Zoltán, Bukta Imre, Csurka Eszter, drMáriás, Duliskovich Bazil, feLugossy László, Gaál József, Klimó Károly, Roskó Gábor, Soós Tamás, Swierkiewicz Róbert, Vogl Filemon munkái

Fogadó a Nagy Kátyúhoz - ettől röhejes és tágas asszociációi támadnak az embernek, pedig csak Spiró György legújabb darabjának a címe. A színpadon helyre magyar legények rohangálnak bő gatyában, melynek szárán, mindjárt a rojt fölött, nemzetiszín csík pompázik. A magyarok közt a legmagyarabbat Schwartz Adolfnak hívják. A népszínmű forog a sírjában. Szigligeti Ede ugyanott a hasát fogja. A röhögéstől.

Zseni - ez a meghatározás mára kiment a divatból. 19. századi ízű szó, túlteng benne a pátosz. Sokan nem is tudják, mit jelent: összetévesztik a sztárral. Pedig a sztár többnyire nem zseni, és a zseni többnyire nem sztár. A sztárt csinálják, a zseni születik. Ha egy tizenévesnek kellene elmondanom, mi a zseni, talán épp Glenn Gouldról beszélnék: az utolsó zsenik egyikéről.

A József Attila Színházban bemutatott Léni néni legnagyobb erénye, hogy schwarz auf weiss megmutatja, milyen művészi teljesítményért járt Kossuth-díj legutóbb. Kerényi Imre, aki vendégként rendezte az előadást, másodállásban a Madách Színház igazgatója, főállásban pedig mostanában óriásplakáton kampányol: polgármód "még egy embert", egy mutatós nőt verbuvál törzsnézőnek.

Afrika, hajrá lappok! - a belpolitikai helyzet fokozódásakor és az uniós csatlakozás küszöbén ezt kell felelősségem tudatában kijelentenem.

Nemrégiben még egészen úgy tetszett, hogy a régi kiadójával folytatott hosszadalmas küzdelem kikészíti a kortárs rockzene egyik legkiemelkedőbb zenekarát, a Los Angeles-i Toolt, ám végül jóra fordult minden: tavaly a boltokba kerülhetett a negyedik lemeze, láthatására pedig csütörtökön csupán Bécsig kellett utazni.

Bartókot és Brucknert játszott május 11-én este a Fesztiválzenekar a Zeneakadémián: a Zenét és az 5. szimfóniát. Nem kell feltétlenül erőltetni az egy koncerten elhangzó művek közti kapcsolatok keresését - de a műsorait általában elég koncepciózusan szerkesztő Fesztiválzenekar esetében az ember még ürügyet is találhat arra, hogy engedjen ennek a kísértésnek. Különösképpen akkor, ha a program két azonos műfajú darab korántsem magától értődő egymás mellé állításával szinte fel is szólít erre. A Zene húros hangszerekre, ütőkre és cselesztára szimfóniaszerűsége, ha beszélünk róla: közhely. Az viszont az előadók számára nagyon is megfontolandó kérdés, hogy a darabot a bartóki klasszicista modernitás kvintesszenciájaként, letisztult zenei szerkezetek és egyfajta természeti objektivitás megtestesüléseként tárják-e elénk, vagy ehelyett/ emellett annak a 19. századi szimfonikus hagyománynak a fényében mutatják fel, amely Bartók zenei szocializációjának közege volt. Úgy tűnt, hogy a Fischer Iván vezényelte Fesztiválzenekar interpretációját az utóbbi cél határozta meg. De a karakterek megragadásában és a fokozások felépítésében romantikusnak bizonyuló előadás azért elég nyitott és részletező maradt ahhoz, hogy ne tagadja meg a mű stílusának és hangzásvilágának kiérlelt komplexitását. Más kérdés, hogy ebben a törekvésben mintha nem állt volna mindvégig a zenekar rendelkezésére a náluk máskor oly természetesnek tűnő biztonságérzet.

Recenzens bevallja, kétszer próbálkozott e film megtekintésével. Olyannyira igyekezett, hogy ráadásul még a film egyik alapjául szolgáló regényt is elolvasta (Hanif Kureishi: Intimitás; Ulpius Ház, 2001). A szorgalom hiábavalónak bizonyult, Rec. az első alkalommal 20 perc, a másik esetben nagyjából egy óra múltán hagyta el a Toldi mozi nézőterét.

Van valahol egy behavazott udvarház, kellően lakályos, afféle angolosan előkelő forgatási tér. Itt tartózkodik nyolcadmagával a gyilkos. Mama (zugivó), feleség (önző dög), sógornő (vénkisasszony), húg (ribanc), nagyobbik lány (önállósodik), kisebbik lány (lázad), szobalány (elfojtott, büszke démon), cseléd (sóvárgó és...) - többet nem mondhatok. Fenn pedig a hálószobák, áthallásos életterek, hallgatózások és lopakodások hálózati pontjai, a középsőben pedig a családfő: holtan - és hallgatok itt is, mint a sír.

Bár az évnek még csak az egyharmada telt el, bátran kijelentem:2002 egyik legfontosabb kiállítását rendezte Schmal Károly.

Örvendetes a BMC erőfeszítése, hogy összehozzon magyar zenészeket világsztárokkal - s ezt dokumentálja -, és szerencse, hogy pénzt is kapott hozzá. Most aztán a Shepp-rajongók az egész világon megismerhetik Dresch Mihály nevét, és fordítva.

Talán nem túlzás állítani: a B‘lgának sikerült megcsinálnia az utóbbi évek legszórakoztatóbb magyar hangzóanyagát, s ez nem kis részben kegyetlenül mulatságos, egyben jólesően durva szövegeiknek köszönhető. A négy MC mind témaválasztásában, mind megszólalásában - jó értelemben - kilóg a sorból, pedig első ránézésre nem is csinálnak mást, mint kellően kihegyezetten, páros rímekbe szedett formában elénk tálalják a rögmagyar valóság eredendő morbiditását. Rögtön a nyitószám, az immár slágerré avanzsált Ovi szellemesen és fantáziadúsan variálja a kora gyermekkori szocializáció témáját, miközben alaposan felforgatva és nyelvileg is megújítva, finoman beilleszti a ganxta- rap kliséket a középső csoportosok életvilágába. A borító nemhiába fenyeget minket obszcén szövegekkel: jönnek is, különösen a kétrészes, Kalauz címet viselő darabban, ám ott meg tökéletesen helyén van a durvulás. Arról már nem is szólunk, hogy dramaturgiailag is mennyire rendben van ez a folytatásos BKV-ballada, amely mintegy egymás mellé rendelten küldi elénk elébb a bliccelő utasok, majd a közlekedési dolgozók belső monológjait, melyek egyenlő mértékben, szimmetrikusan trágárak, már ahogy gyarló és egyszerű lelkektől ez el is várható. De az alkotók indulata nem kíméli országunk lakosságának szinte egyetlen szegmensét sem: különösen nagyot kapnak az arcukba a húsevők, az autósok, a féleszű fogyasztók, a kamu ganxta-rapperek meg a maradék tízmillió baromarcú - de hát ez már így szokás egy hip-hop albumon, ahol azért alapvetően és rendre az osztó igazság dominál.