Zene

A Comédie-Francais vendégjátéka a Vígszínházban: Scapin furfangjai

6:3, avagy játszd újra, Tutti

Magyar anarchizmus, amerikai neoliberalizmus

Napokig úgy tûnt: Szemzõ Tiborral való találkozásomhoz Gordiusi Comójának február huszadikai, Trafó-béli koncertje - esetleg A túlsó part címû filmje - szolgáltat apropót. És akkor egy különleges Steve Reich-lemezzel kedveskedett a postás: Reich Remixed -- vezetõ DJ-k (Coldcut, Howie B, DJ Spooky estébé) újjáértelmezése alapján. Hm... Azért ez több mint motívum - ocsúdtam rá, elvégre Szemzõ munkásságának számomra éppoly feledhetetlen tartozéka a Reichet általa prezentáló 180-as Csoport, mint késõbbi lemezei közül a The Conscience. Arról pedig, hogy idõközben DJ Nagával is dolgozik, szégyenszemre nem is tudtam.

A Feneketlen-tó partján egy Velvet Subway címû áramvonalas, akcionárius amerikai-magyar költõi esttel köszöntött be a hóvihar és a múlt hétvége. Ezzel az esttel szándékoztak európai turnéjára indítani azt az MTV költészeti osztálya által kiadott vaskos amerikai antológiát, amely Ginsbergtõl Nicole Blackmanig rendbe szedi a tengerentúliak kortárs költõinek társaságát. Ismerõs parafrázis a cím, figyelemreméltóan konfúzus az est maga. Ez minimum három dolgot bizonyít: New York jobb híján visszasírja a hetvenes évek Factory-Velvet Underground hangulatát, a Budapestre szökött amerikai kultúrfegyencek itt vélik megtalálni erre a szövetségeseket, és a költészet mégsem minden tekintetben halott.

"Platinaszõke akarok lenni, mint azok a szexi sztárok, Marylin és Jane" - kezdte az elsõ Blondie-demót Debbie Harry 1975 júniusában. Ez a Platinum Blonde volt az egyetlen normális dal, amit egy év alatt sikerült összehozniuk, de végül is mindegy: egy kiadós álomnak megtette így is. Még öt év kellett, és az összes festett csaj Debbie-ben utazott, aki húsznak tûnt még mindig, pedig már harmincöt éves volt.

Tetszenek még emlékezni a Test Departmentre? Ez az a brit kollektíva, melynek tagjai hosszú éveken át szakmányban püföltek fát és fémet, s oda, ahová lecsaptak, szívesen képzelték Maggie Thatcher arcképét. Hát arra a fiúra, aki láthatóan beteg lábakkal bicegett egyik ütõhangszertõl a másikig? Test Dept nincs már, Maggie nyugdíjban, a bicebóca viszont színházzá érlelte fájdalmát, és most átnyújtotta Budapestnek, szeretettel.

Kezdjük az elméleti alapvetéssel. Ripacs kétféle van. Jó ripacs és rossz ripacs. A rossz ripacs egyszerűen definiálható, ő az, aki jó ripacs szeretne lenni, de képtelen rá, ám ezt nem látja be, és továbbra is jó ripacsként illegeti magát. Minden előadásból kilóg, nem fogadja el a játék (a rendező, a társulat, a koncepció) szabályait. Csak magával törődik, a saját pózait, bájait, tehetségét mutogatná, a néző meg nyújtogathatja a nyakát, hogy hatalmas árnyéka mögé lásson, oda, ahol az előadás zajlik. Rendszertanilag a hamis primadonna közeli rokona. A jó ripacs, az nagyjából ugyanilyen. Õ sem fogadja el a közös szabályokat, ő is csak saját pózait, játékát sózza a közönségre, csak éppen őt jó nézni, méghozzá nagyon jó. Akárhol is van, operettben vagy valami kis pincehelyiségben; unalmas hivatásosok vagy igyekvő bölcsészpipik között, ő az, aki még hordozza a színház igazi romantikus, régimódi, álságos nagyságát. Azt, amitől fenntartás nélkül egyaránt lehet szeretni mindenféle színházat mindenféle helyen, a színház, a játék, a magamutogatás gátlástalan örömét. Jó ripacs a Márkus meg a Psota és persze a Haumann Péter.

"Az első számú példaképem Jim Morrison volt, mindig is a legelszálltabb csávó akartam lenni." Barry Ashworth egykori ambícióinak eredményével a Dub Pistols koncertjén szembesülhettünk január 30-án. Az énekes-frontembernek megvalósulhatott a célja, ő a legnyúzottabb fejű clubber, akit életemben láttam.

Boris, az egész estét betöltő, ki tudja, milyen nemű kabarésztár az underground balkáni ezoterikus kabaré színpadán beígéri, hogy baszogatni fogja a nézőket. Recsegő szerb szólamait iszonyú mimika és kíméletlen cigarettafüst kíséri. Ismerős jelenet abból a bizonyos harmincas évek végi berlini mulatóból, ahol az évezred nagy geopolitikai perverzei múlatták az időt. Az itteni közönség nem perverz, csak majd felrobban szerencsétlen, akár az a géppuskafészek, amin évtizedek óta nem bírja lenyugtatni a fáradt seggét, egyes vélemények szerint a pálinkára kész mentalitásából kifolyólag. Egyszer már megérezte, mi az a civilizáció, most meg ülhet a romjain. Nem csoda, ha kicsit feszült, és időnként egymásba mar. Megint az az átkozott sorsszerűség, a ki a kurva anyja a hibás, az egészségünkre, igyunk, abból semmi baj nem lehet. Nézhetjük hasunkat fogva és sírva, mi történik egyetlen éjszaka az embargó alatt lévő szerb főváros polgárinak nehezen nevezhető életében, ahol mi nem szívesen lennénk szemlélődő turista, pláne nem miniszoknyában és a helyiérdekű buszjáraton. Aki árva volt, és esze volt, elment innen, aki hülye, az harcolt, bár ez korántsem ilyen egyszerű, olyan is akadt aztán, aki visszatért a lomtalanításra, de abban sem volt köszönet. A feldaraboltság, a háború fájdalma már tény. Most aztán lehet száz évig megélni belőle. Úgysem tanul belőle senki semmit. Legalább szórakozzunk jól, mondják magukban a világkereskedők.

Az úgy volt eddig az elmúlt néhány évben, hogy ha Zsótér Sándor rendezett valahol (mindig máshol), akkor az esemény lett: egyszerűen azért, mert az ő előadásai garantáltan eltértek a szokásos színházi, de legalábbis a szokásos kőszínházi formáktól, méghozzá nagyon. Zsótérnak saját világa van, amit különféle darabok és színészek segítségével szeret mutogatni, és ez így jó. Legutóbbi munkája viszont különbözik. Mármint ugyanolyanabb: alig lóg ki a pesti színházi kínálatból, és ha másért nem, hát ezért, az eddigi előadásokhoz képest érdekes. Arról fogalmam sincs, hogy a Lángarc, egy ifjú német drámaíró ifjú német darabjának előadása, fordulat-e Zsótér pályáján (bár gyanús, hogy ez nem is fontos), csak az biztos, hogy az elmúlt évek zsótériádáihoz képest más a stilizálás foka és módja. Egy szinte mai történetet láttunk a Randótiban, mely türelmesen halad az elejétől a vége felé, szinte mai mondatokkal és szereplőkkel. Az eddigi előadások nyitottabbak voltak: önkényesebbek, játékosabbak, felszabadultabbak. Líraibbak, az is lehet.

Adott egy malac. Malacot malaccá a malac világ tett (mert malac erkölccsel senki sem, így ő sem) született. Milyen volt ez a malac malacsága előtt, mi váltotta ki malaculását stb.? Malacunk ledér, ámde igen jóindulatú leányka volt. Teljességgel átvette kora ideológiáit, megpróbált politikailag korrekt módon gondolkodni, hitt a high-techben, a speciális mikrosejtekben, a makromolekulák regenerálódását elősegítő liposzómákban, elismerte a higifon (a higiénikus mikrofon) jelentőségét stb. Ismerte az eurót és az interneten történő vásárlás előnyös tulajdonságait. Még memoárírása közben is tekintettel volt a hátrányos helyzetűekre, még malaccá válása után is aggodalommal töltötte el, hogy például a munkanélkülieket esetleg sértheti, hogy ő henyemód a saját történetét tolja előtérbe, malaccá válásán kesereg, míg mások munkáért sorállnak, hivatalokban sorállnak stb. Malacunk tehát teljességgel empatikus lény; vajon korábbi mesealakoktól, teszem azt Mazsolától vagy Böbe babától elvárhattunk-e ilyen gondolkodást?

Ha önök is olyan álmatlan, szorongó, tétova lények, mint én, valószínűleg hallgatták már a Notturno műsorát. Eddig, ha valaki (én) nem tudott aludni, amikor pediglen egy polgárnak aludni kell, tehát éjszaka, hát választhatott a kereskedelmi rádiók művidám összeállításaiból, vagy hallgathatta a Petőfi rádió beszélgetős műsorait, aminél még egy Lukács Sándor szerzői est után letudott Pap Rita-koncert is felemelőbb élmény.

A Collegium Budapest, a Szentháromság téri barokk palotában székelő tudományos műhely december havát a humán tudományok múltjának, jelenének és jövőjének szentelte. A Collegium igazgatója, Klaniczay Gábor és Sally Humphries több tucatnyi, vagy tizenöt különböző országból érkező humán tudóst ültettek egy asztalhoz, hogy a humán tudományok hasznairól és használati módjairól beszélgessenek.