Szemzõ Tibor zeneszerzõ, Gordiusi Comó
Szemzõ Tibor: A 180-as Csoport megszûnése - ami formailag a 80-as évek végére esett, de valójában már a 80-as évek közepén, amikor észrevették, hogy létezik, a hanyatlás állapotában volt - nekem olyan sokkot jelentett, amit egyébként éppen az általad említett Lelkiismeret lemezzel dolgoztam ki igazán magamból. A lemezen hallható három darabot a 180-as Csoportnak írtam, de kettõt bojkottált, egyedül az Optimista elõadást játszotta el, azt is kompromisszumos formában. Aztán amikor a csoport megszûnt, ezeket a darabokat rendesen megcsináltam, és fölvettem. Ez lényegében a 80-as évek története, ezután egy egészen más életszakaszt kezdtem, évekig csak a családi tripben voltam, másrészt próbáltam megérteni bizonyos dolgokat. Nekem a legalapvetõbb tapasztalatom a zenében a közösségiség élménye volt, és tulajdonképpen ebben kellett csalódnom a 180-as Csoport szétesése után. A 90-es évek elején abba is hagytam a koncertezést, addig nagyon sok szólókoncertet adtam a világon mindenfelé: egyre inkább abban találtam meg azt a mûködési területet, ami kevésbé volt korlátozott, mint a 180-as Csoporttal. Aztán úgy ´96 körül újra elemi igényemmé vált, hogy kollégákkal dolgozzam, ráadásul úgy éreztem, hogy erõteljes hangon kell megszólalni, függetlenül attól, hogy a dob és a basszusgitár milyen asszociációkat kelt. És akkor létrehoztuk ezt a formációt, amelytõl ugyanakkor azt is vártam, hogy a rock ´n´ rollos hangütésével túllendítsen azon a ponton, ahol A túlsó part címû darabomban elakadtam. Ez egy olyan probléma volt, amely - most erre nem térek ki - ´92-93 körül, az elsõ japán utam után váratlan kulturális sokként és élethelyzetként ért: nem tudtam megbirkózni vele, sem a hangzás tekintetében, sem a személyességében; ehhez segített hozzá ez a formáció, lényegében megoldotta A túlsó part-kérdést. Most huszadikán arra teszünk kísérletet, hogy ezt A túlsó partot abban a sarkított formájában játsszuk el, amit késõbb további ütõsök, vonósok és egyéb hangszeresek bevonásával már meghaladtunk, egy kicsit vakrepülésszerûen: mire is emlékszünk. Ebben a formájában két évvel ezelõtt feloszlattuk a Gordiusi comót: fel kellett ismernem, hogy tõlem teljesen idegen a popforma, ráadásul úgy tûnt, a korszak sem találkozott azzal, amit csináltunk. Nem a kor produktuma volt, és miközben a nagyobb formák iránt vonzódtam, a distancia is hiányzott belõle, ami A Vízöntõben (A láthatatlan történet címû Hamvas-kötet elsõ esszéje - a szerk.) megvan. Két zenei tétel: nagyon cool, nagyon távolságtartó, mégis rockzenei hangütés - ugyanakkor azok a gyönyörû költõi szövegek, amiket a Hamvas elmond. Ott dramaturgiai funkciója van, egy nagyon éles ellentét a kíséret és a szöveg között. Ahhoz is kellett a Gordiusi comó, hogy ez a Hamvas létrejöhessen.
MaNcs: Elvesztettem a fonalat. Ez lesz február 19-én a Szabó Pál Mûvelõdési Házban?
SZT: Nem, ott Dubsolution címmel egy party lesz, techno-DJ-k szereplésével. A Hamvas-darab kapcsán összebarátkoztam DJ Nagával, vele csinálunk egy duót; õ lemezekkel dolgozik, én hangszerekkel. Ennek másnapján lesz A túlsó part a Trafóban, a Hamvast pedig március 18-án játsszuk újra a Darshan udvarban.
MaNcs: Bocsánat, megszakítottalak.
MaNcs: Ugyanazokkal az emberekkel most mûködik a közösségi élmény?
SZT: A következõrõl van szó. Ha azt kérdezed, mûködik-e, azt mondhatom, hogy igen, de egészen más formában. A Hamvas-darabban a mûködésünknek megvolt a maga nagyon komoly tárgya, másrészt prioritásom volt, és lévén a kollégák többsége fiatalabb nálam, generációs különbség is. Ugyanakkor december végén, amikor elõadtuk, lenyûgözõ volt a Trafóban, hogy a 80-as évekre emlékeztetett; úgy tûnt, mintha ébredne a város - ezt elõször éreztem a 90-es években. Egy ötszáz férõhelyes helyre bepréselõdtek nyolcszázan, csomóan kint rekedtek, és egy abszolúte közösségi élményt éltünk át, nemcsak mi, akik a színpadon zenéltünk, hanem a közönség is. Valami olyan dolgot sikerült megragadni, ami egész egyszerûen aktuális, amit az emberek a magukénak éreztek. Tízen-tizenketten szerepeltünk, mert A túlsó partkoncertváltozata is ment, bevonva a Mozgó Ház, a Forgács Petit megkértem, hogy készítsen egy filmet, az szintén bemutatásra került. Ez a Gordiusi comó inkább egy szellemiség emblémája volt, semmint egy zárt, ortodox csoport - az bukott meg igazán a 80-as években.
A másik döntõ különbség az volt, hogy a 180-as Csoport egy teljesen spontán szervezõdés volt, másrészt kimondottan korproduktum. Ismered a korabeli kommunális létformákat, a Stúdió K-tól kezdve, a különbözõ területeken. Míg ez a Gordiusi comó az én kreatúrám, még ha valami olyasmit mondott is ki, ami aktuális.
MaNcs: Ebben a te kreatúrádban miért van akkora szerepe a Forgács Péternek? Végignéztem a lemezeidet, vagy hetven százalékuk a filmjeihez kötõdik.
SZT: Nem is csak a filmjeihez, hanem a családi mozihoz; ez nyitotta rá a szememet a privát szférára. Nézd, rám meghatározó hatással volt a performance; az éppen általad említett Lelkiismeretnek is ez az alapélménye. A Privát Magyarország sorozat a közös performance-ainkból nõtt ki, s hogy filmformában fejlõdött tovább, az a Péter érdeme. Másrészt az utolsó tíz évben a legfõbb tevékenységem ezeknek a filmeknek a készítése volt, és az eddig megjelent nyolc hanglemezemnek tényleg legalább a fele e privát mozik kapcsán jött létre, vagy konkrétan a Privát Magyarország sorozat felkérésére mint filmzene. Nem mondom, hogy alkalmazott zene, mert annál egy picivel több, de azt sem, hogy önálló darabok - ezért nevezem õket hangképeknek -, hiszen formailag nincs köztük olyan kompozíció, mint amit a Lelkiismeret után te nyilván (és joggal) számon kérhettél. Nagyon sokat dolgoztunk együtt, tény. Csináltunk tizenhét filmet, és nem tudom, hány óra zenét. Igazándiból A túlsó part az elsõ ettõl teljesen független aktivitás. Ezek a hangképek formailag semmiképp sem mérhetõk az olyan darabokhoz, mint az Optimista elõadás - ami egy teljesen zárt zenei struktúra -, viszont nagyon sokat tanultam általuk a hangzásról, és sok minden tudatossá vált: például, hogy a harmónia iránt teljesen érzéketlen vagyok. Nem hallok harmóniát, nem is érdekel. Vagy az, hogy a zenében leginkább a hangszínek érdekelnek; hogy irányokban hallok, mélységben és magasságban, közelségben és távolságban - még csak azt sem mondanám, hogy melodikus a hallásom. Megkaptam a kiképzést, bejártam ugye a fõiskolára, az embert gyötrik az összhangzattannal...; nekem hál´ isten nagyon rossz a memóriám, de még így is kellett pár év, hogy elfelejtsem, amit megpróbáltak belém sulykolni.
MaNcs: Végül, hogy szép kerek legyen a történet, hadd kérdezzelek Reichrõl. Mit tanultál tõle, mennyire fontos számodra?
SZT: Én egy autodidakta zeneszerzõ vagyok, ebben az értelemben nem volt mesterem; mellesleg nem tudom, hogy lehet-e zeneszerzést tanítani. De ha volt, akit fontosnak tartottam, akkor a 80-as évek elején Reich volt az. Olyannyira fontosnak, hogy felkerestem. ´83-ban fölültem egy repülõre, és elmentem hozzá Amerikába. Személyes kapcsolatunk nem volt annyira intenzív, bár ´85-ben idehoztam egy közös lemezfelvételre a 180-as Csoporttal. Egészen pontosan föl tudom idézni, micsoda élmény volt, amikor a 70-es években a Varsói Õszön a Clapting Musicot játszották a Krauséék; vagy amikor a Riley In C-jét hallottam..., aztán a legelemibb darab, a Coming Together, ami ráadásul erre az egész politikai helyzetre is reflektált. Más kérdés, hogy Rzewskinek a minimalizmus csak egy kitérõ, egy utazás volt - igazán csak két minimáldarabot írt, így ebben az értelemben nem volt követhetõ; bár mai fejemmel inkább tõle tanulnék, a Reiché egy ortodox világ. Nyilván hozzájárult az életkor is: az a tisztaság, az az áttekinthetõség és új alternatíva, amit felmutatott, nagyon fontos indíttatás volt. De aztán mégiscsak elromlottam, és nem lettem olyan értelemben zenész, mint õ - beszólt a performance, és beszóltak más mûfajok is.
MaNcs: Születnek még minimalista darabok, vagy ez már csak múlt idõ?
SZT: A könnyûzenében abszolúte jelen van, a technóban, a komolyzenében, azt gondolom, a Tehillimmel lezárult a minimalizmus. A Tehillimmel - ami véleményem szerint egy teljesen konzervatív darab - csatolódott vissza Reich az európai mûzene történetébe. Az egy négytételes, zárt forma, ott az az experimentum, ami jelen volt a korábbi darabjaiban, lezárult. Hozzá kell tennem, hogy a 90-es években keletkezett darabjait nem ismerem. A magas mûvészet iránti érdeklõdésemet annál a pontnál elvesztettem. Hogy miért, azon soha nem gondolkodtam el. Úgy tûnik, a minimálzenének volt egy olyan felülete, amely erõsen érintkezett a tömegkultúrával, s amikor visszacsatolódott az európai mûvészetbe, a magas mûvészet szférájába került, ami engem kevésbé érdekel. A Pisti (Bálint István író, rendezõ - a szerk.) mondta egyszer, hogy ha a huszadik századból valami megmarad, akkor az a popzene és a film lesz. Lehet, hogy igaza van, de ez már egy egészen más történet.
Marton László Távolodó
Lemezek: Snapshot From The Island; Private Exist; Meteo/Eckermann álmai; Ain´t Nothing But A Little Bit Of Music For Moving Pictures; The Conscience; Az utolsó magyar PVC; Tractatus; Symultan; Relative Things
Filmek: Koponyaalapi törés; Wittgenstein: Tractatus; Cuba; Örvény; A túlsó part
