Zene

Kántor István Monty Cantsin? Amen! két helyen állít ki Székesfehérváron: a Szent István Király Múzeumban, illetve az Új Magyar Képtár termeiben. Utóbbiban inkább berendezkedett, a hátrahőkölésig telezsúfolta az archívum és az Ecseri piac közötti félúton elhelyezhető tárgyegyüttesével a szobákat, amelyek hangsúlyosan szobákként és kevésbé kiállítóterekként működnek. Ehhez képest minimalista a "főépület" öt videóval betöltött nagyterme, ahol a vérrel fröccsentett fal "védjegye" teremti meg a kapcsolatot a vérszobával, a Vérfürdő-ciklussal és a véres kémcsövekkel. Nincs ugyan preferált útvonal, de én utólag mégis a videóteremben kezdenék, mert van ott egy film, amely nem a botrányokozó, hanem az emigráns Kántorról szól, aki a kommunista rendszerrel inkompatibilis, de benne és általa szocializált kritikus művész típusát képviseli, azokat a privát vagy politikai ellenállókat, akik a hetvenes évek elején-közepén tömegével hagyták el Magyarországot, hogy aztán az itt maradók kánonjából realisztikusan kiessenek. Másrészt a kiállítás azt foglalja össze, hogy annak a brutális és abszurd bürokratikus rendszernek a fogkiverős, demoralizáló mechanizmusai hogyan simulnak bele ennek a rendszernek az agresszív, merkantilista, fasizálódó karakterébe. Kántor nem lát különbséget. Talán mert nincs is.

Sztavrogin, amikor elköszönt, külön fölhívta figyelmünket a rózsákra, hogy mielôtt elkövetnénk valamit, gondoljunk rájuk, különösen egyre. Charles Foster Kane, mielôtt nagy magányosan itt hagyta ezt az árnyékvilágot, csak annyit mondott: rózsabimbó.

A csodabogarakban amúgy is gazdag elektronikus zenész/producer/dj közösség egyik kiemelt díszpéldánya Dimitri Grimm, alias Dimlite. A jeles művész alapvetően borult hiphopból és poétikusan tördelt elektronikából épülő zenei világának különös ismertetőjele a harsány vidámság, a rendre megmutatkozó elementáris humor.

Nem lenne abban semmi meglepő, ha a kínzást és likvidálást napi rutinként művelő Jack Bauer egy esős délután besétálna egy templomba, hogy könynyítsen a lelkén. Bármilyen megingathatatlannak tűnik a jeles terrorelhárító, talán benne is támadnak néha kétségek cél és eszköz relációs viszonyát illetően.

A felolvasószínház él és virul. És jól teszi, hiszen a hiedelmek ellenére izgalmas, ad absurdum széles érdeklődésre számot tartó műfaj (lásd az Add ide a drámád! sorozatot a Merlinben, vagy a Nyílt Fórum felolvasásait a POSZT-on).

Idén már a negyediket rendezték meg belőle (a Magyar Telekom főszervezésében), s most is "színes programokkal várta" a zöld vagy egyelőre csak halványzöld lelkű érdeklődőket. S valóban: igazi családi nap kerekedett a nyár végi napsütésben.

Bizsergetően militáns hangzású neve dacára a portlandi Blitzen Trapper afféle kedvesen szétszórt folk-rockban utazik, amely megannyi egyéb forrásvidék alkalmi gondozása mellett legkivált a 70-es évek szakállas folkistáinak patinás örökségét ápolja, valamint a 90-es dekád zajba mártott indie-rockjának fésületlen szellemét. Illetve újabban inkább az előbbit, mert a néhány éve a Sub Pophoz szerződött banda érésével párhuzamban egyre inkább felfedezte magának az amerikai rock hőskorszakának klasszikusait Dylantől a CSNY-on át a Grateful Deadig.

Évekig laktam a sportaréna közelében, és onnan tudtam mindig lemérni egy koncert látogatottságát, hogy hány autó parkol le aznap este a környéken. Bryan Ferry első budapesti fellépése előtt fél órával még a legközelebbi parkolóhelyek is üresen tátonganak, arról nem is beszélve, hogy a metrókijáratnál található lángosos előtt is több ember áll, mint a csarnok előtti téren. Odabent jön az újabb sokk: a nézőtér erős háromnegyede teljesen el van különítve, és a maradék területen is sok a letakart szék. Ha nagyon felfelé akarunk kerekíteni, akkor lehetünk talán ezren. Hogy mi lehet ennek az oka?

Ha egy anya végrendelete úgy indít, hogy "A gyerekkor olyan, mint egy torokba szúrt kés", majd azzal folytatódik, hogy felnőtt ikrei jelöletlen sírba, koporsó és ruha nélkül, arccal a földnek temettessék el, az elég sokat elárul mind a gyerekek mögött álló huszonvalahány évről, mind az előttünk álló bő két óráról. Főleg, hogy a végrendelkezés további passzusai szerint fel kell kutatniuk halottnak hitt apjukat, valamint a bátyjukat, akiknek eleddig a létezéséről sem tudtak.

Vannak a Roland Emmerich-féle világvégék, művészmozi ilyet nem játszik, már csak azért sem, mert John Cusack rémült ábrázata, miközben sarkaiból kifordulni készül a világ, egészen más vetítési technikát és popcornvajat igényel, mint amivel az art-végek fel vannak szerelve. Igény inkább az európai érzékenységű, koprodukcióban szépelgő, intimebb apokalipszisekre mutatkozik: ezekben nem Godzilla fejel össze King Konggal, hanem egyszerű halandók, te meg én (Smith és/vagy Kovács) tapasztaljuk, hogy valami nem stimmel a tájban, sőt már az előszobában sem.

Mire számíthat az ember egy friss Stephen King-regénytől, amikor tisztában van azzal, hogy az író hosszú évek óta képtelen a klasszikus könyveihez - Holtsáv, Ragyogás, Carrie - méltót alkotni, és az elmúlt tíz év terméséből a valójában még a hetvenes években - Richard Bachman néven - írt, ennélfogva kiváló Blaze (Magyar Narancs, 2010. január 7.) mellett egyedül a Rémautó emelkedik ki valamennyire, az olyan címek pedig, mint a Lisey története vagy a Mobil nehezen feledhető fájdalmas emléket idéznek minden egyes King-rajongóban?

A legenda újraéled! - szól az Operettszínház idei első premierjének kísérőszlogenje, s az ilyenkor elmaradhatatlan blikkfang ezúttal szembeötlően szolidnak tetszik. Merthogy legendából éppenséggel több is akad a produkció körül, csak győzzük előszámlálni! A Nyomorultak világsikerét megújrázó 1989-es Schönberg-musical, a felismerhetőségig elrajzolt Puccini-opera, a Pillangókisasszony, no meg a vietnami háború kulturálisan ezerszer szublimált legendája, s persze itt és most legfőként: a Miss Saigon 1994-es magyarországi bemutatójának legendája. Ez utóbbi, tudjuk, Kerényi Miklós Gábor rendezésével vált sokak maradandó szép emlékévé, így aztán különösen érdekesnek ígérkezett a mű 2011-es operettszínházi bevonulása. Annál is inkább, hiszen a Miss Saigonnal a Broadway és a londoni West End nagy attrakcióinak egyike jelent meg a teátrum repertoárján, megtörve ezzel azt az - amúgy miniatűr ideológiával is aládúcolt - gyakorlatot, amely a Szépség és a szörnyeteg bemutatója óta lemondani látszott a musicaljátszás erődítményeiben fennen uralgó darabokról.

Lehetne kezdeni ott, hogy mi a dolga a színháznak - de hát erre a legkönnyebb válaszolni manapság: bármi és minden. És hogy ne rögvest az (aktuál)politikai felvilágosításra és kiállásra gondoljon a kedves olvasó (mert én persze nem szűnök meg gondolni erre is, de most épp nem erre gondolok), gyorsan hozzáteszem, hogy világunk és ismereteink tágítása ugyancsak a színház eminens kötelességei közé tartozik. Akár arról, hogy mi is a színház.

Noha 2003-ban pár hónapig okkal tűnhetett így, a New York-i Rapture mégsem lett a Következő Nagy Dolog, ám cserébe alaposan megágyazott egy sor eljövendő nagy dolognak. A zenekar 2003-ban megjelent bemutatkozó lemeze, az Echoes, illetve az azon található, fékevesztett kolompolásra, artikulálatlan visításra és táncolható gitárriffekre komponált sláger, a House Of Jealous Lovers jelentősége hamar túlnőtt nem csupán a szubkulturális kereteken, hanem a zenekaron is.