lemez - BLITZEN TRAPPER: AMERICAN GOLDWING

  • Nagy V. Gergõ
  • 2011. szeptember 29.

Zene

Bizsergetően militáns hangzású neve dacára a portlandi Blitzen Trapper afféle kedvesen szétszórt folk-rockban utazik, amely megannyi egyéb forrásvidék alkalmi gondozása mellett legkivált a 70-es évek szakállas folkistáinak patinás örökségét ápolja, valamint a 90-es dekád zajba mártott indie-rockjának fésületlen szellemét. Illetve újabban inkább az előbbit, mert a néhány éve a Sub Pophoz szerződött banda érésével párhuzamban egyre inkább felfedezte magának az amerikai rock hőskorszakának klasszikusait Dylantől a CSNY-on át a Grateful Deadig.
Bizsergetõen militáns hangzású neve dacára a portlandi Blitzen Trapper afféle kedvesen szétszórt folk-rockban utazik, amely megannyi egyéb forrásvidék alkalmi gondozása mellett legkivált a 70-es évek szakállas folkistáinak patinás örökségét ápolja, valamint a 90-es dekád zajba mártott indie-rockjának fésületlen szellemét. Illetve újabban inkább az elõbbit, mert a néhány éve a Sub Pophoz szerzõdött banda érésével párhuzamban egyre inkább felfedezte magának az amerikai rock hõskorszakának klasszikusait Dylantõl a CSNY-on át a Grateful Deadig. Aminek fényében nem különösebben megrázó fordulat, hogy Eric Earley zenekara a hatodik sorlemezen már teljes mellszélességgel átadta magát a vonatkozó évtized iránti nosztalgiának. A korai anyagok hebrencsen játékos hangfekvése végképp a múlté, az érdes hangzást régiessé koszolt, egyúttal elegáns és gazdag hangkép váltotta föl, az egykori vadulások pedig a mûfaji kereteket soha el nem hagyó szolid rockolásokká szelídültek - szóval az American Goldwing egészében úgy fest, mint egy virtigli folk/country-rock lemez a hetvenes évek elejérõl. Annak mondjuk nem is rossz, helyén van minden a Neil Young-os steel gitároktól a háttérben kalandozó bárzongorán át az itt-ott beköszönõ bendzsóig, a szövegeket pedig valósággal ellepi az országúti por és a kóborló elbeszélõ sûrû magánya. Csak valahogy a dalokból hiányzik a kraft. Korábban a BT inkább játszott a sémákkal, most viszont szimplán lubickol bennük - ilyenformán a legújabb anyag aligha több, mint a Dylanek és Youngok elõtti tengermély, ámde annál feledhetõbb fõhajtás.

Sub Pop, 2011

** és fél

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.