Lemez

Fáj, ha nevet - Scott Walker rémálmai

Scott Walker: Bish Bosch

  • Greff András
  • 2013. február 6.

Zene

Képzeljük el, hogy egy párhuzamos valóságban Bródy János az Illéssel eltöltött, sikerekben felettébb dús esztendők után egyre erősebb, komorabb, ám kevésbé közkedvelt lemezeket készít, így néhány év után behúzott farokkal visszahátrál egészen a kellemetes középszerig. Hosszú évek múlnak így el, majd a 70-es évek végén (egy újabb, rövidke illéses kanyar után) a művésznek egyszerűen nyoma vész. Se híre, se hamva, olyan, mint egy szellem, vagy mint a jeti a hegyen - néhányan mintha látták volna itt-ott, de nem szívesen szólnak róla. Harminc év alatt mindössze háromszor bukkan elő a ködből egy-egy újabb lemezzel a kézben, melyeken öles léptekkel távolodik a klasszikus dalszerzői hagyománytól, hogy végül elfoglalja a helyét egy csak rá jellemző, rémálomszerű, végletesen groteszk avantgárd zenei világ hercegi trónusán, ahol a hagyományos rockhangszereket kiszorítja a húsöklözés csattogása, a míves dallamokat pedig az operás stílt a horrorzenék irányába elhajlító torokgyakorlatok.


Egészen valószerűtlen történet, itt, a mi világunkban mégis pontosan ilyen ívet rajzolt fel Scott Walker, a 60-as évek közepén igencsak népszerű Walker Brothers egykori oszlopa. A kísérletezési szándék Walker részéről már az újra összeállt Brothers utolsó lemezén, az 1978-as Nite Flightson megmutatkozott, de a célállomást megsejteni sem akkor, sem pedig a 84-es, az évtized art-rockjának hatását világosan magán hordozó Climate Of Hunter megjelenése idején nem lehetett még. Ezért robbanhatott akkorát 1995-ben a Tilt, ez az indusztriális zajokból és skatulyázhatatlan audiokísérletekből felépített éjszakai alkotás, amely azért még felvillantott valamit a tradicionális könnyűzenei struktúrákból. A 2006-ban megjelent The Drift és a tavaly decemberben kiadott Bish Bosch azonban már végképp túl van a régi kereteken.

Ám míg ennek ténye és az építkezési metódus kétségtelenül összefűzi ezt a két lemezt, legalább ilyen fontos az is, ami elválasztja őket. Hiszen amíg a Drift végletesen rideg és kietlen kalandot kínált, addig a Bish Bosch világa - a maga vad és kegyetlen módján - sokkal játékosabb. Walker bizarr humora rendre át- és átüt a gyötrelmes látomásokon, akár a zenét figyeljük (például a Corps De Blah fingáskórusát vagy az Epizootics! legeslegvégén felvillanó hawaii folkszámtöredéket), akár az elhangzó sorokat, amelyek egyebek mellett ezúttal is körbehálóznak egy igazán sötét történelmi alakot, s ez a Ceausüescut megidéző, ikszelős személyiségtesztet formázó The Day The "Conducator" Died halálos méregként keringeti magában a legsűrűbb iróniát. A Bish Bosch elsősorban mégsem ezzel, hanem a zenei textúra hihetetlen érzékiségével csavarja el a hallgató fejét. Minden megszólaltatott hang izgalmat kelt a fülben, a magányos gitárvibrálásé éppúgy, mint a vészjósló nekiveselkedésekre felszólított nagyzenekaré, és Walker ezúttal is képes zenét varázsolni bármiféle zajból, szülessen az egymáson köszörült machetékből vagy üveglapon végighúzott olajtörlő rongyból. Szenzuális gyönyörrel száll hadba a grandiózus szorongás ellen, és van annyira ravasz mester, hogy ne engedje eldőlni baljóslatú játszmáját.

4AD/Neon Music, 2012


Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.