Lemez

Fáj, ha nevet - Scott Walker rémálmai

Scott Walker: Bish Bosch

  • Greff András
  • 2013. február 6.

Zene

Képzeljük el, hogy egy párhuzamos valóságban Bródy János az Illéssel eltöltött, sikerekben felettébb dús esztendők után egyre erősebb, komorabb, ám kevésbé közkedvelt lemezeket készít, így néhány év után behúzott farokkal visszahátrál egészen a kellemetes középszerig. Hosszú évek múlnak így el, majd a 70-es évek végén (egy újabb, rövidke illéses kanyar után) a művésznek egyszerűen nyoma vész. Se híre, se hamva, olyan, mint egy szellem, vagy mint a jeti a hegyen - néhányan mintha látták volna itt-ott, de nem szívesen szólnak róla. Harminc év alatt mindössze háromszor bukkan elő a ködből egy-egy újabb lemezzel a kézben, melyeken öles léptekkel távolodik a klasszikus dalszerzői hagyománytól, hogy végül elfoglalja a helyét egy csak rá jellemző, rémálomszerű, végletesen groteszk avantgárd zenei világ hercegi trónusán, ahol a hagyományos rockhangszereket kiszorítja a húsöklözés csattogása, a míves dallamokat pedig az operás stílt a horrorzenék irányába elhajlító torokgyakorlatok.


Egészen valószerűtlen történet, itt, a mi világunkban mégis pontosan ilyen ívet rajzolt fel Scott Walker, a 60-as évek közepén igencsak népszerű Walker Brothers egykori oszlopa. A kísérletezési szándék Walker részéről már az újra összeállt Brothers utolsó lemezén, az 1978-as Nite Flightson megmutatkozott, de a célállomást megsejteni sem akkor, sem pedig a 84-es, az évtized art-rockjának hatását világosan magán hordozó Climate Of Hunter megjelenése idején nem lehetett még. Ezért robbanhatott akkorát 1995-ben a Tilt, ez az indusztriális zajokból és skatulyázhatatlan audiokísérletekből felépített éjszakai alkotás, amely azért még felvillantott valamit a tradicionális könnyűzenei struktúrákból. A 2006-ban megjelent The Drift és a tavaly decemberben kiadott Bish Bosch azonban már végképp túl van a régi kereteken.

Ám míg ennek ténye és az építkezési metódus kétségtelenül összefűzi ezt a két lemezt, legalább ilyen fontos az is, ami elválasztja őket. Hiszen amíg a Drift végletesen rideg és kietlen kalandot kínált, addig a Bish Bosch világa - a maga vad és kegyetlen módján - sokkal játékosabb. Walker bizarr humora rendre át- és átüt a gyötrelmes látomásokon, akár a zenét figyeljük (például a Corps De Blah fingáskórusát vagy az Epizootics! legeslegvégén felvillanó hawaii folkszámtöredéket), akár az elhangzó sorokat, amelyek egyebek mellett ezúttal is körbehálóznak egy igazán sötét történelmi alakot, s ez a Ceausüescut megidéző, ikszelős személyiségtesztet formázó The Day The "Conducator" Died halálos méregként keringeti magában a legsűrűbb iróniát. A Bish Bosch elsősorban mégsem ezzel, hanem a zenei textúra hihetetlen érzékiségével csavarja el a hallgató fejét. Minden megszólaltatott hang izgalmat kelt a fülben, a magányos gitárvibrálásé éppúgy, mint a vészjósló nekiveselkedésekre felszólított nagyzenekaré, és Walker ezúttal is képes zenét varázsolni bármiféle zajból, szülessen az egymáson köszörült machetékből vagy üveglapon végighúzott olajtörlő rongyból. Szenzuális gyönyörrel száll hadba a grandiózus szorongás ellen, és van annyira ravasz mester, hogy ne engedje eldőlni baljóslatú játszmáját.

4AD/Neon Music, 2012


Figyelmébe ajánljuk

Vérző papírhold

  • - ts -

A rendszeresen visszatérő témák veszélyesek: mindig felül kell ütni a tárgyban megfogalmazott utolsó állítást. Az ilyesmi pedig egy filmzsánerbe szorítva a lehetőségek folyamatos korlátozását hozza magával.

Szűznemzés

Jobb pillanatban nem is érkezhetett volna Guillermo del Toro új Frankenstein-adaptációja. Egy istent játszó ifjú titán gondolkodó, tanítható húsgépet alkot – mesterséges intelligenciát, ha úgy tetszik.

Bárhol, kivéve nálunk

Hajléktalan botladozik végig a városon: kukákban turkál; ott vizel, ahol nem szabad (mert a mai, modern városokban szabad még valahol, pláne ingyen?); már azzal is borzolja a kedélyeket, hogy egyáltalán van.

Brahms mint gravitáció

A kamarazenélés közben a játékosok igazán közel kerülnek egymáshoz zeneileg és emberileg is. Az alkalmazkodás, kezdeményezés és követés alapvető emberi kapcsolatokat modellez. Az idei Kamara.hu Fesztivál fókuszában Pablo Casals alakja állt.

Scooter inda Művhaus

„H-P.-t, Ferrist és Ricket, a három technoistent két sarkadi vállalkozó szellemű vállalkozó, Rácz István és Drimba Péter mikrobusszal és személyautóval hozza Sarkadra május 25-én. Ezen persze most mindenki elhűl, mert a hármuk alkotta Scooter együttes mégiscsak az európai toplista élvonalát jelenti. Hogy kerülnének éppen Magyarországra, ezen belül Sarkadra!?” – írta a Békés Megyei Népújság 1995-ben arról a buliról, amelyet legendaként emlegetnek az alig kilencezer fős határ menti kisvárosban.

Who the Fuck Is SpongyaBob?

Bizonyára nem véletlen, hogy az utóbbi években sorra születnek a legfiatalabb felnőtteket, a Z generációt a maga összetettségében megmutató színházi előadások. Elgondolkodtató, hogy ezeket rendre az eggyel idősebb nemzedék (szintén nagyon fiatal) alkotói hozzák létre.

Aki én vagyok

Az amerikai dokumentarista fotográfia egyik legfontosabb alakjának munkáiból először láthatunk önálló kiállítást Magyarországon. A tárlat érzékenyen és empatikusan mutat fel női sorsokat, leginkább a társadalom peremére szorult közösségek tagjainak életén keresztül. A téma végigkísérte Mark egész életművét, miközben ő maga sem nevezte magát feminista alkotónak. A művek befogadása nem könnyű élmény.

A Mi Hazánk és a birodalom

A Fidesz főleg az orosz kapcsolat gazdasági előnyeit hangsúlyozza, Toroczkai László szélsőjobboldali pártja viszont az ideo­lógia terjesztésében vállal nagy szerepet. A párt­elnök nemrég Szocsiban találkozott Dmitrij Medvegyevvel, de egyébként is régóta jól érzi magát oroszok közt.

Cserealap

Szabad jelzést adhat a XII. kerületi önkormányzat Schmidt Máriáék érdekeltségének a Városmajor melletti nagyarányú lakásépítési projektre. Cserébe a vállalat beszállna a nyilas terror áldozatai előtt tisztelgő, régóta tervezett emlékmű finanszírozásába.