Ha észbe vesszük, hogy az angol Peter Strickland (interjúnk a rendezővel itt) remek tavalyi filmjéhez buján alázenélt olasz thrillerekből vagy a "konkrét zene" irányzatából gyűjtött inspirációt, felettébb ésszerű döntésnek tűnik, hogy a hangsáv kimunkálására a Broadcastot kérte föl. Merthogy a birminghami banda lényegében hasonnemű hatásoktól megihletve kezdte meg pályáját a kilencvenes évek közepén. Trish Keenan és James Cargill (meg egykori kollégáik) a korai pszichedélia és az analóg szintik titkait kutatták, de izgatta őket Carl Orff gyerekzenéje, felhasználták a Valéria és a csodák hete hangjait, és persze imádták Morriconét, Nicolait meg a 70-es évek avantgárd fantasztáinak tébolyult soundtrackjeit.
A múltat és a jövőt egyszerre idézte különös textúrákba bújtatott, bágyatag popzenéjük és a minimáldalok izgalmas kulisszája lép most főszerepbe ezen az olasz filmzene hőskorát citáló lemezen. Az okkult horrorral bíbelődő hangmérnök elborulását rövid, atmoszferikus futamok kísérték a moziban, amelyek önmagukban inkább a stúdió vásznán pergő láthatatlan rémfilm világát festik elénk. Baljósan örvénylenek a templomi orgonák, visszhangos, álomszerű vokálok és éteri fuvolák hangjai kísértenek, s az egyszerre melankolikus és rémisztő hangulatot olasz nők ijedt suttogása, gurgulázó ugatás vagy épp az eső komor zenéje színezi még hideglelősebbé. Szép, míves és töredékességében is komplett lemez a BSS, csak a tavalyelőtt meghalt Trish Keenan hiányzik róla, s a legjobb pillanatok épp azok, amikor a vizek fölötti, lidérces hangja beköszön - egyenesen a túlvilágról.
Warp/Neon Music, 2013
