Magyar Narancs: Darabjaiban gyakran vegyíti a hangszeres, az elektronikus és az emberi hangot, nemegyszer a hangszerjátékos beszédét, énekhangját. Minden hang lehet zene?
Kaija Saariaho: Mondjuk úgy, minden, amit hallunk, része lehet a zenének. Persze attól függ, hogyan használjuk, amit hallunk. A hang önmagában még nem zene. Minden darabom mögött valami más történet rejlik. Az itt elhangzott kis pikolódarabot Camilla Hoitengának írtam a születésnapjára, egy Petrarca-szöveggel. A Laterna magicához Ingmar Bergmannál találtam egy szöveget a fényről, a fény pedig nagyon fontos nekem, amikor komponálok és hangszerelek. Hangszeres darabok, de azt akartam, hogy a szöveg is hallatsszon.
MN: Mi érdekli az elektronikus zenében? Egyszer azt mondta, első, nagyon mély hangélményei a természethez kötődnek.
KS: Manapság tele van az életünk elektronikával: a fűtés, a világítás, a kommunikáció, az informatika, a közlekedés mind elektronikus. Elektronikát nem mindig használok, de néha úgy érzem, jól lehet vele hangsúlyozni a hangszeres színeket. Nagyon sokféleképpen lehet használni, olyasmiket csinálni vele, amit máshogy nem lehet: erősíteni a hangokat, megváltoztatni az akusztikát körülöttünk, olyan variációkat lehet létrehozni, amilyenekre az akusztikus hangszerek nem képesek – ezt bizonyos zenei kontextusokban érdekesnek találom.
A hangok számítógépes elemzésével kiderül, hogy egy hangnak rengeteg összetevője van, amelyeket külön-külön is lehet használni. Számomra nincs ellentmondás a természetes és az elektronikus hangok között.
MN: Írt tisztán elektronikus zenét is?
KS: Igen, de főképp a nyolcvanas években, amikor a párizsi IRCAM-ban (Institut de Recherche et de Coordination Acoustique/Musique – R. J.) nagyon sok időt töltöttem azzal, hogy megértsem, hogyan működnek a különböző programok. De igazából az előadók érdekelnek. Régebben például magnetofonszalagot használtunk, de az merev, azon nem lehet változtatni. Ma van egy anyag a számítógépben, és az előadó vált ki ezzel egy zenei eseményt, például pedállal, miközben a hangszerén is játszik. Így sok mindent meg lehet csinálni valós időben, vagyis lehet az előadott hangokat módosítani, késleltetni stb. Persze mindig kell valaki, aki a keverést csinálja, a hangokat az elektronikus hangokkal keveri.
MN: A Hat japán kert című darabjában egy ütős játszik, és a lemezen ön van megjelölve, mint az elektronika kezelője. Ha máskor ez nem ön, akkor másképp hangzik a darab?
KS: Természetesen, de azért remélem, nem nagyon másképp. Minden előadás eleve más, senki nem játszik mindig pontosan egyformán. A keverést sem mindig ugyanaz végzi, és a terem is minden alkalommal más. De ebben nincs improvizáció, megvannak a keretek, megvan a partitúra, s az megmondja, mikor mit kell csinálni. És persze nem tudok mindenütt ott lenni, a zenémet nagyon sok helyen játsszák.
MN: Hogy van lejegyezve a zene elektronikus része? Mi látszik a kottában?
KS: Attól függ. Én magam nem vagyok nagyon jó a lejegyzésben, inkább verbálisan tudom elmondani, mi van az anyagban, milyen hatásokat szeretnék, milyenek legyenek az arányok. Az elektronikus zene lejegyzésében nincsenek fix konvenciók, mert a technológia nagyon gyorsan fejlődik. A legpontosabb az, ami a számítógépben van leírva, mert abban mindig ott van egy program, amelyben minden paraméter definiálva van. Aki ezt kezeli, az érti. Ez más, mint a kottaírás. A kottában egy pont van, egy bejegyzés, hogy ott valami változik. De az a hangszeres előadó játékán nem változtat.
MN: Műveiben nemegyszer utal a japán kultúrára. Mi vonzza Japánhoz?
KS: A japán kultúra ősi és gazdag. Nagyon szeretem például a japánkerteket, amelyek ténylegesen kompozíciók. Van bennük egy elképzelés, hogy a tekintet hogyan halad előre az időben, hogyan használnak egy követ, egy fát, egy kis ösvényt. Szerintem ez nagyon szép. Úgy komponálják, hogy mindig változatos, érdekes legyen, jól válogatják meg a különböző elemeket, vannak ellentétek, visszautalások – lényegében úgy, ahogyan a zenében. Ugyanúgy van bennük ritmus és struktúra, a természet elemeivel.
MN: A laikus fül számára az ön zenéje egyszerűnek, nagyon hozzáférhetőnek tűnik, nincsenek benne brutális hangközingadozások.
KS: Sok vokális zenét írok, és számomra fontos, hogy a szöveg érthető legyen. Ha szélsőségesen távoli regisztereket vagy nagy ugrásokat használok, teljesen elveszhet a szöveg értelme.
MN: Azt mondta, érdekli a pszichoakusztika. Mi ez pontosan?
KS: Arról szól, hogyan hallunk, mit érzünk, amikor hallunk valamit, hogyan és mire emlékszünk belőle. Ez egy nagy tudományos terület, amellyel az IRCAM-ban ismerkedtem meg, Steven McAdams munkássága nyomán, aki a montréali McGill Egyetemen foglalkozik ezzel. Alapvető kérdéseket tesz föl: Mi a hang? Hogyan érzékeli és hogyan érti a hallgató? Hogyan értelmezi? Hogyan lehet a különféle értelmezéseket felhasználni a zeneszerzésben? Mert megváltozott a hangokhoz, hangzásokhoz való viszonyunk: a hagyományos zenei fogalmak, a hangmagasság, hangszín, lejegyzett hangjegy, harmónia stb. jóformán elmosódtak, de mindenesetre nagyon kibővültek. Ennek szerintem minden zeneszerzőt érdekelnie kellene. Valójában az emberi érzékelésről szól. Hogy egy vizuális példát mondjak: amikor az ember sok kör között egyszer csak egy négyzetet lát, az feltűnik, annak a színére, nagyságára emlékszünk, míg a sok kör közötti különbségre kevésbé. Tehát az érzékelésünkben fontos szerepet játszanak a kontrasztok, ellentétek, különbségek. A zeneszerzők ennek nagyon is tudatában vannak és kontrasztokban gondolkodnak. De amikor egy zenei formát fölépítünk, hosszabb távon is gondolkoznunk kell: mik azok az elemek, amelyek kiemelkednek, mikre lehet később építeni, például van egy jellegzetes téma, ami később visszatér és a hallgató emlékezhet rá. Mindez végső soron nagyon egyszerű és természetes.
MN: Szofija Gubajdulina, a jeles kortárs zeneszerző egyszer azt mondta, a mű teljes egészében megjelenik a fejében, és utána következik a nehéz, keserű munka: le kell írni úgy, hogy az jöjjön ki belőle, amit fejben hallott. Ön hogyan komponál?
KS: Azt hiszem, nagyjából én is így komponálok. Valahol megvan a gondolat, a zenemű hossza, a hangszerek, a karakter, az atmoszféra. Ezután jön egy lassú munka, amikor nagyon sok döntést kell hozni. De ha az ember tudja, mit akar, ha megvan az elképzelés az egészről, akkor már könnyű leírni, csak lassan megy.
MN: Zongoránál komponál, ahogyan sok zeneszerző?
KS: Nem. Nagyritkán el-eljátszom valamit, de rögtön a partitúrába írom a darabjaimat. Hallom őket belül.
MN: Mit gondol, az előadók számára mi jelent nehézséget az ön darabjainak előadásánál?
KS: Ezt tőlük kellene megkérdezni, de mondhatok példát. Leginkább olyan játékmódok, amelyekhez nincsenek hozzászokva és nem értik a jelentőségüket. Amikor azt kérem a vonósoktól, hogy játsszanak a ponticellón (híd – R. J.), van, aki nem érti, illetve nem szereti, mert nem így tanulta. Rengeteget tanultak, kialakították a saját hangzásukat, és most valaki azt kéri, hogy változtassák meg. Vagy ha azt kérem, hogy vibrato nélkül játsszanak. Én kész vagyok változtatni is, mert nagyon tisztelem a képzettségüket. Általában azért könnyen megtalálják a kapcsolatot a darabjaimmal, és nagyon elégedettek, amikor megértik, mi az értelme annak, amit kérek. Nem kell és nem is tudok ott lenni mindenütt, mert szinte naponta játsszák a darabjaimat valahol, de különösen a fiatalok esetében nagyon hasznos volna, ha ott lenne valaki, aki már játszotta őket. És ma már sok felvétel van, az is nagyon hasznos. Tehát, ha valaki akar, mindig talál utakat a műveimhez. De azért nem szorongok attól, hogy másképp játsszák a darabjaimat, mint ahogy elképzeltem. Megpróbálok mindent megtenni, hogy érthetőek legyenek a szándékaim – mi egyebet tehetnék?
MN: Ki kellett alakítania speciális lejegyzési módokat?
KS: Nem… Egy-két dolgot meg kell jelölnöm különleges módon, de alapjában véve a hagyományos lejegyzést használom. Szerintem nagyon fontos, hogy egyszerűek maradjunk, mert a muzsikusoknak kimerítő, ha új meg új notációs jeleket kell megtanulniuk.
MN: Operái közül háromnak is nő áll a középpontjában, Simone, Adriana és Emilie. Különösen érdeklik a női sorsok?
KS: Ebből nem csinálok programot, de természetes, hogy a női sorsok különösen érdekelnek. A nők szerepe az operákban többnyire az volt, hogy megerőszakolják őket vagy meghalnak egy férfiért. Én szeretném másképp is megmutatni őket, szerintem ez természetes. Új operám is van, amit az Aix-en-Provence-i fesztivál számára írtam, de kérték, hogy arról még ne beszéljek.
MN: Egyébként hányszor hallotta, hallja, hogy „női zeneszerző”, vagyis külön, hangsúlyos utalást arra, hogy ön nő?
KS: Szinte mindig szóba hozzák, és eleinte nagyon irritált, mert azt szerettem volna, ha az emberek a zenémet hallják, és nem „egy nő zenéjét”. Nem szerettem erről beszélni, és meg is vádoltak azzal, hogy nem beszélek a „női zeneszerző” speciális problémáiról. Azután éreztem, hogy ez a tematika elcsitult, és azt hittem, azért, mert a nőket ezen a téren is jobban elfogadják. De valójában nem erről volt szó, hanem hogy engem elfogadtak.
A nőkkel kapcsolatban még nagyon sok probléma van, és persze nem csak a zeneszerzésben. Finnországról azt mondják, teljes az egyenlőség nők és férfiak között – nem így van. A fizetések például még ott sem egyenlők. Ma szívesen beszélek erről, de nem mint női zeneszerző. Azt gondolom, nagy előrelépés történt, ugyanakkor a nagy struktúrákat, az operajátszást, a zenekarokat továbbra is férfiak uralják, és sokan közülük félnek, öntudatlanul is, hogy jönnek a nők és elveszik az „ő” helyüket. Talán azért is, mert kicsi korunkban az anya személye a legfontosabb. Ez persze csak az én személyes elméletem. Valószínűleg pszichésen nehéz elfogadni, hogy nőknek is lehet hatalma és tekintélye. Egyébként most, hogy idősebb vagyok, sokszor úgy érzem, hozzám is úgy közelítenek, mint egy anyához. Mindenesetre azt gondolom, minden művésznek meg kellene találnia magában a másik nemet is.
MN: A férje is zeneszerző. Más művészeti ágakban nem ritka, hogy ugyanazon a területen tevékenykednek, de zeneszerző házaspárról nem nagyon tudok. Művészként is együttműködnek?
KS: Néha igen, de alapvetően mindketten csináljuk a magunk dolgát. Most egyébként elkísért engem Budapestre, mert itt még egyikünk sem járt.
MN: Ön nem zenész családból származik, de a gyerekeinek már van köze a zenéhez.
KS: Igen, a lányom muzsikus, a fiam zenés színházi rendező.
MN: Együttműködik korunk egyik legérdekesebb operarendezőjével, Peter Sellarsszal. Zseniális művész, de nem mindig könnyű. Milyen az önök közös munkája?
KS: Sokszor és régóta dolgozunk együtt. Nagyra becsülöm. Persze előfordul, hogy nem könnyű vele a munka, mert nagyon keményfejű, úgy gondolja, mindent jobban tud, még a szerzőnél is jobban. Például igyekszik a zene rovására a szöveget kiemelni és ez lelassítja a zenét, miközben az én zeném gyakran eleve elég lassú. De nagyszerű művész. Neki több problémája van a karmesterekkel, mint velem, de néha én kerülök kettőjük közé. Az opera nagyon bonyolult világ, a résztvevőknek nagy az egójuk, hatalmas energiák működnek benne.
MN: A finn és a magyar rokon etnikumú nép. Érez rokonságot a zenében?
KS: Őszintén szólva, nem. De a magyar zenekultúrát jól ismerem és nagyon szeretem. Bartók és Ligeti, meg Kodály zenetanítási módszere nagyon közel áll hozzám, de a két nép mentalitása nagyon különböző. És kár, hogy egymás nyelvét sem értjük.
