Lemez

Féltékenység

Franz Ferdinand: Always Ascending

Zene

A 2000-es évek közepén berobbant brit gitárzenekarok közül a Franz Ferdinand karrierje egy kicsit az Editorsére hasonlít, hiszen az elmúlt évek során mindkét együttesből kiszállt a gitáros, akinek a pótlására egyaránt két tag érkezett.

Az Alex Kapranos vezette skót zenekart ráadásul pont a csapat legszimpatikusabb tagja, Nick McCarthy hagyta ott mindenféle harag nélkül. Az ezzel kapcsolatos közlemények fontos eleme volt, hogy a gitározás mellett a dalszerzésben, billentyűzésben, éneklésben és öltözködésben is jeleskedő úriember távozása nem végleges. De egyelőre nem időszerű a visszatérése, van is egy új zenekara, a Manuela, amelyet a feleségével közösen jegyez.

McCarthy a 2015-ös, FFS néven ismert, a Sparksszal közös projekt (lemez és turné) után hagyta ott a Franz Ferdinandot. Kapranosék először a Miaoux Miaoux néven elektronikus zenéket fabrikáló Julian Corrie-t vették be a helyére, szimplán billentyűkön, majd később érkezett az ötödik tag is, a gitáros Dino Bardot, akit korábban a 1990s-ból ismerhettünk. Utóbbi egy kicsit későn jött ahhoz, hogy szerepeljen a most megjelent Always Ascending felvételén, melynek producere a Cassius nevű francia elektronikus house-csapat oszlopos tagja, Philippe Zdar lett. Ő azt tanácsolta a skótoknak, hogy ne gondolkozzanak kislemezekben, mert ha bizonyos dalokat fontosabbnak tartanak, akkor a „többiek” féltékenyek lesznek. A Franz Ferdinand zenészei megfogadták a tanácsot, és egy egységes albumot tettek le az asztalra. Egységesen középszerűt és unalmasat.

Már az is fura, hogy Kapranos szerint ez egy nyers rockalbum, ugyanis minden korábbinál, még az eddigi legdiszkósabbnak tekinthető lemezükhöz, a Tonighthoz képest is jóval több az elektronika. Ez nyilván Zdar (és talán Corrie) hatása, és nem is lenne ezzel semmi baj, ha jók lennének a dalok. De nem jók. A hangzás mechanikusabb és szögletesebb, mint valaha, a dalszövegekből rettenetesen hiányoznak a korábban annyira jellemző szlogenek. Nagyon kevés az emlékezetes pillanat, csak elvétve akad egypár: a szaxofonnal megküldött Feel the Love Go enyhe slágeressége, a Huck and Jim váratlan tempóváltásai, a Finally szimbolikus szövege (benne a „végre megtaláltam az embereimet” sorral) és a Slow Don’t Kill Me Slow instrumentális lezárása okoz egy-két kellemes másodpercet. A többi dal sokszori lejátszás után sem ragad meg a hallójáratokban, így marad a remény, hogy McCarthy egyszer majd visszatér.

Domino, 2018

Figyelmébe ajánljuk

Újabb mérföldkő

  • Harci Andor

Mi lett volna, ha 1969-ben, az amougies-i fesztiválon Frank Zappa épp másfelé bolyong, s nem jelentkezik be fellépőnek a színpadon tartózkodó Pink Floyd tagjai mellé?

Vándormozi

  • - turcsányi -

John Maclean nem kapkodja el, az előző filmje, a Slow West (A nyugat útján) 2015-ben jött ki.

Mi, angyalok

Egyesével bukkannak elő a lelátó hátsó részét határoló cserjésből a zenekar tagjai (Tara Khozein – ének, Bartek Zsolt klarinét, szaxofon, Darázs Ádám – gitár, Kertész Endre – cselló) és a táncos pár (Juhász Kata és Déri András).

Új válaszok

A művészet nem verseny, de mégiscsak biennálék, pályázatok, díjak és elismerések rendezik a sorokat. Minden országnak van egy-egy rangos, referenciaként szolgáló díja.

Mintha a földön állva…

Összegyűjtött és új verseket tartalmazó kötete, a 2018-ban megjelent A Vak Remény a költő teljes életművét átfogó könyv volt, ám az új versek jelenlétét is kiemelő alcím a lírai opus folyamatosan „történő” állapotára mutat, arra, hogy még korántsem egy megállapodott vagy kevésbé dinamikus költői nyelvről van szó.

Vegetál, bezárt, költözik

Az elmúlt másfél évtizedben szétfeslett a magyar múzeumi rendszer szövete. Bizonyára vannak olyan intézmények, amelyek érintetlenek maradtak a 2010 óta zajló átalakulásoktól: vidéken egy-egy helytörténeti gyűjtemény, vagy Budapesten a Bélyegmúzeum – de a rendszer a politikai, s ezzel összefüggő gazdasági szándékokból, érdekekből kifolyólag jelentősen átrajzolódott.