Lemez

Féltékenység

Franz Ferdinand: Always Ascending
szerző
Nagy István
publikálva
2018/8. (02. 22.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

A 2000-es évek közepén berobbant brit gitárzenekarok közül a Franz Ferdinand karrierje egy kicsit az Editorsére hasonlít, hiszen az elmúlt évek során mindkét együttesből kiszállt a gitáros, akinek a pótlására egyaránt két tag érkezett.

Az Alex Kapranos vezette skót zenekart ráadásul pont a csapat legszimpatikusabb tagja, Nick McCarthy hagyta ott mindenféle harag nélkül. Az ezzel kapcsolatos közlemények fontos eleme volt, hogy a gitározás mellett a dalszerzésben, billentyűzésben, éneklésben és öltözködésben is jeleskedő úriember távozása nem végleges. De egyelőre nem időszerű a visszatérése, van is egy új zenekara, a Manuela, amelyet a feleségével közösen jegyez.

McCarthy a 2015-ös, FFS néven ismert, a Sparksszal közös projekt (lemez és turné) után hagyta ott a Franz Ferdinandot. Kapranosék először a Miaoux Miaoux néven elektronikus zenéket fabrikáló Julian Corrie-t vették be a helyére, szimplán billentyűkön, majd később érkezett az ötödik tag is, a gitáros Dino Bardot, akit korábban a 1990s-ból ismerhettünk. Utóbbi egy kicsit későn jött ahhoz, hogy szerepeljen a most megjelent Always Ascending felvételén, melynek producere a Cassius nevű francia elektronikus house-csapat oszlopos tagja, Philippe Zdar lett. Ő azt tanácsolta a skótoknak, hogy ne gondolkozzanak kislemezekben, mert ha bizonyos dalokat fontosabbnak tartanak, akkor a „többiek” féltékenyek lesznek. A Franz Ferdinand zenészei megfogadták a tanácsot, és egy egységes albumot tettek le az asztalra. Egységesen középszerűt és unalmasat.

Már az is fura, hogy Kapranos szerint ez egy nyers rockalbum, ugyanis minden korábbinál, még az eddigi legdiszkósabbnak tekinthető lemezükhöz, a Tonighthoz képest is jóval több az elektronika. Ez nyilván Zdar (és talán Corrie) hatása, és nem is lenne ezzel semmi baj, ha jók lennének a dalok. De nem jók. A hangzás mechanikusabb és szögletesebb, mint valaha, a dalszövegekből rettenetesen hiányoznak a korábban annyira jellemző szlogenek. Nagyon kevés az emlékezetes pillanat, csak elvétve akad egypár: a szaxofonnal megküldött Feel the Love Go enyhe slágeressége, a Huck and Jim váratlan tempóváltásai, a Finally szimbolikus szövege (benne a „végre megtaláltam az embereimet” sorral) és a Slow Don’t Kill Me Slow instrumentális lezárása okoz egy-két kellemes másodpercet. A többi dal sokszori lejátszás után sem ragad meg a hallójáratokban, így marad a remény, hogy McCarthy egyszer majd visszatér.

Domino, 2018

szerző
Nagy István
publikálva
2018/8. (02. 22.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:

Komment írásához vagy regisztrálj

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...