rés a présen: A Realistic Crew nevű csapatod a kétezres évek elejének emblematikus zenei társulása volt. Mi hívta életre, és miért szűnt meg az együttműködés?
Vranik Krisztián: A név eleinte egy kulturális egyesületet takart, amely fiatal művészeket volt hivatott támogatni, 2001-ben létrehozott egy alkotói bázist az azóta már méltán ismert Kiégő Izzók nevű vizuális művészcsapattal. Túl sok mindent akartunk és nagyon fiatalok voltunk, így lett belőle inkább egy zenekar, amely a kritikák szerint egyedi világot tudott teremteni. Sok külföldi fellépésünk volt, és minden lemezünket nemzetközi kiadó jegyezte. Aztán, mondhatni, éhen halt a produkció.
rap: Lemezt jelentettél meg nemrég (N)euro-Zen címmel. (Kritikánkat lásd 2017. december 21-i számunk Visszhang rovatában – a szerk.) Kikkel készítetted, és mi volt a koncepció?
VK: Kihagytam pár évet más teendőim és a csalódottságom miatt, majd egyszer csak elkezdtem nem találni a helyemet a világban a saját zenék készítése nélkül. Most már látom, hogy hiba egy olyan flow-ról bármi oknál fogva lemondani, ami 18 éve az életed része, ugyanis 14 évesen kezdtem el az első dalokat írni. A koncepció szabad volt, de mindennél fontosabb az önazonossághoz való visszatalálás. Négy énekesnővel, egy trombitással és egy zongoristával dolgoztam – akik közül három emberrel még soha ezelőtt. Név szerint: Judie Jay, Csordás Zita, Odett, Jónás Vera, Tettamanti Tamás és Hegyi Dávid.
rap: Élőben lehet ezt hallani?
VK: Legközelebb az A38-on játszunk április 7-én a Volkova Sistersszel egy közös estén.
rap: A filmzenék mellett színházi zenékkel is foglalkozol. Mely filmekben, jelenleg futó előadásokban vagy jelen?
VK: Filmzenét legutóbb Az állampolgár című filmhez írtam közösen Kalotás Csabával, a színházi zenekészítés az az elmúlt években gyakoribb volt. Ami zeneileg a legérdekesebb volt nekem, az Bánki Gergely rendezésében az 1 Link c. monodráma Vajdai Vilmossal a főszerepben, abban szinte végig zenék szólnak vagy sound design elemek. Ami még fontos állomás ebben számomra, az a finn nemzeti színháznak (Suomen Kansallisteatteri) egy munka, a Just Filming című előadás, ez március 22–23-án lesz látható a Trafóban.
rap: Az Anker’t egyik tulajdonosa vagy jó ideje. Milyennek látod onnan most a fővárosi klubéletet?
VK: Elképesztő most a felhozatal, de értelemszerűen hígul, amit a turisták kiszolgálása is generál, de szerintem ettől csak erősödik az underground szcéna. Az biztos, hogy 12 éve, ha végigsétáltál a Király utcán, a két kezeden meg tudtad számolni, hány emberrel találkoztál szerda éjfélkor. Akkor sok kis sziget volt az itt élőknek, most lett egy nagy földrész az őrjöngeni vágyóknak. Nincs ezzel baj, pont ilyen egy világváros, de erősen veszít ettől az éjszakai szórakozás az autentikusságából. Mi el is indultunk „kifelé”, február 20-án nyitunk egy kis művészeti központot, kávézót az Újlipótvárosban, KlinikA a neve.
rap: Mik a ti ajánlataitok a városnak a szezonban?
VK: A pénteki Oops és a szombati BudapestPop! vagy a jutyubdiszkók az Anker’t két táncterében igazán nagyot szólnak, de már csütörtökönként érdemes a Nixon vagy Slanki dj szettjeire benézni, az jóval undergroundabb, elektronikusabb, mint a hétvégék. Egyre több a vasárnapi család- és gyerekbarát programunk is, legyen az virágpiac vagy vegán foodfest.
rap: Mi akartál lenni kiskorodban, hogy végtére is ennyi minden lettél?
VK: Középpályás az Újpestben, ahogyan például Menyhárt Jenő is. Nem igazán tudtam. 28 évesen volt egy pont, amikor az ökölvívóedzőm pedzegette, hogy itt lenne az ideje versenyeken indulni, akkor kicsit elgondolkodtam, hogy ki is vagyok valójában. Tény, hogy van egy folyamatos önképkeresésem a sokadalomból adódóan, ami nagyon szabaddá, de bizonytalanná is tesz.
