Gabriel García Márquez riporterként kezdte a pályát, akárcsak, na ki is, hát majdnem mindenki, például Gabriel García Márquez. Az ember riporterkedik, megismeri a világ rejtett titkait, majd szép lassan rájuk un, eleinte belehazudik a riportjaiba, később, miután a rovatszerkesztő rajtacsípi és kirúgja, elmegy a tévéhez, vagy ha ehhez nincsenek meg a megfelelő kapcsolatai, dramaturgnak valami színházhoz, ha pedig még ez sem jön össze, nekiáll regényt írni, bemutatja néhány barátnőjének: a leglelkesebb eltámogatja a szerzőt a legközelebbi kiadóhoz, ahonnan vagy elhajtották őket, vagy kiadták a kötetet, szerző esetleg világhírnévre vergődött, megismert politikusokat és nemzetközi írókollégákat, PEN-kongresszusok buja sűrűjét, száműzetést és mennybemenetelt, mindent, ami megismerhető, ráunt, eltűnődött azon, milyen jó lenne egy jó kis riportot írni, elvegyülni az élet sűrűjében, megmártózni a titkok mocsarában, ha végre megint testet öltene a világ, még egyszer, utoljára végigtapenolni a domborulatait, megdugni, hogy a fal adja a másikat, mielőtt végképp beállna az aggkori végeltranszcendentalizálódás, az öblös bőrfotel és a márvány fürdőkád, amelyben oly jóleshetne a Nobel-díj fémplakettjének hűvös érintése, ha a spiritualizálódni készülő test reagálna még az ilyesmire.
García Márquez rövid időn belül másodszor nyúl ifjúkori riporter-önmagához, másodszor fosztja meg magát a mondataitól, amelyek valahol a közepük táján minden különösebb átmenet nélkül rugaszkodtak fel a valóság és az emlékek porából oda, ahol az álmokat szédítik az ördögfattyak. Másodszor lesz hűtlen képtelenül kusza történetszövéséhez, és ezúttal mintha még kedvelt járművéből, az időringlispílből is kiszállna egy lineáris dramaturgiával megszerkesztett gondolatkísérlet kedvéért.
Nincs ez így jól.
Másrészt persze azt sem nehéz elképzelni, hogy míg az olvasó csak olvassa azt a képtelen forgatagot, amit egy García Márquez-könyv jelent - és közben néha leteszi a könyvet, vacsorát üt össze a frizsider alján unatkozó zöldségekből meg a szomszéd kutyájából, felveszi a telefont, anélkül szakít valaki szeretőjével, hogy rájönne, téves kapcsolás volt, őszülget beléje egy kicsit, aztán fogat mos, műlábat olajoz, és lefekszik aludni a fejezet végivel -, addig neki, az írónak, írnia kell, azaz végiggondolnia az egészet, együtt élnie a történettel és mindazzal, amit inkább mégse ír bele, mert nem meri. Ezzel szemben egy riportkönyv, az csak egy riportkönyv, az se baj, ha fiktív. Elvan szépen, csorog előrefele: ha jól ki van találva - és persze hogy: azért a García Márquez, az mégiscsak a García Márquez -, akkor maga az író sem sokkal több olvasónál. Na jó, ő a szerkesztő. Nagy ügy.
Karinthy Cirkusza jut az ember eszébe, ahogy ott mászik felfelé a létrán nyaktörésileg, hogy odafent aztán végre elkezdje játszani azt a dallamot, ami valaha megszólalt a szívében. És persze hogy cinikus bunkók vagyunk, ha jobban érdekel a nyaktörés, mint a szívmelódia. García Márquez most fenn van.
Magvető, 154 oldal, 695 Ft
