Lehet, hogy mégse az öregedés a megoldás, hiába képzelünk róla annyi szépet és jót, napsütötte őszi délutánokat általános iskolák bejáratának környékén, a cukorkászacskó meghitten zörren, ahogy a lenge Zephyrus dajkálja.
Bulat Okudzsava a Merszi, avagy Sipov kalandjaival kezdte, a Szegény Avroszimovval folytatta, aztán jött a Dilettánsok utazása és a Találkozások Bonapartéval. Közben meg a lemezek, rajta a dalok, a borítókon, ahogy a könyvekén is, a jellegzetesen szovjet típusú ember fejéből kikacsintó jellegzetesen autonóm típusú, mindenben kételkedő, mindent megbocsátó pillantás, egy lompos angyalé, aki rozsdás szárnyakkal szmogfelhők között repül.
Nagyon kétféle tudott lenni: a Sipov groteszkje hülyét csinált mindenkiből, berregő lendkerekes patkányok és bokázó nikkelbolhák gyülekezetének látta a világot; az Avroszimov, ez a szomorú, téliesített játékmackók szado/mazo elégiája viszont olyan volt, mint egy simogatás, még a kegyetlenség sebeit is mintha valami nagyon puha, túlvilági hó leple temette volna maga alá.
A pálya csúcspontját talán a Dilettánsok utazása jelentette: a depresszió nagy, képtelen almanachja, a magány, a halál, az árulás, az ostobaság, a feleslegesség és a hiábavalóság karneválja, táncrendjében virtuóz ballépések valcerével, semmibe ívelő bakugrások polkájával és részeg vágy, kósza eszmék seggre esős gopakjával. Ilyen virtuóz, minden pillanatában izgalmas nagyregényt írni arról, hogy nincs, nem volt, nem van és nem lesz semmi, elméletben nem is lehetne, vagy nem szabadna, hogy lehessen, mert elengedhetetlen hozzá egy Birodalom, amely pontosan arról szól, amiről a regény, a nagy, fegyverkező, bevonuló, tervgazdálkodó, geo- és irodalompolitizáló Nagy Semmiről.
(Talán egy fokkal halványabban, de ugyanezt ismételte meg az azért még mindig mestermű Találkozások Bonapartéval, amelyben az életen átívelő szerelem végig beteljesületlen marad, és Bonaparte nem jön el, soha, csak vonulásának szele, a halál érinti meg az életének már amúgy is csak egy félreeső sarkában kucorgó féllábú tábornokot.)
Tehát a Nagy Semmi, a pangás, az önsúlya által térdre kényszerített Birodalom sehová se vezető hétköznapjai, csendes nyomor és hangos katonaindulók, büntető- és béketábor, és akkor egy szép napon megszűnik, angyalkái és krampuszai szétszélednek, a szimfonikusok (és a maffiózók) Izraelbe, a maffiózók (és a szimfonikusok) Németországba, a többiek, ki merre lát, aki meg vagy nem lát semerre, vagy a látható világ cellafalán is túlra, az marad otthon, üledéknek?
Hogy ez ennyi?
Ennyi, amennyi az új Okudzsava-regény, méreteiben majdnem nagy, erejében legfeljebb, ha a hanyatlásnak eufemizált zuhanásé érződik? Ráadásul önéletrajzi és körpanorámás, korokon és kultúrákon, moszkvai társbérleten, kaukázusi idillen, uráli gigantprojekten és krími tébolydán, pártirodákon és hátsóudvarokon ível át, felvillanó és tovatűnő alakjainak arcára vascsizmás léptű történelem tapossa a ráncokat és felejti ott nagy néha, tévedésből mintegy, az emberi vonást? És mégis csak ennyi? Egy fáradtan, szinte kötelező kűrként lezavart ál-visszaemlékezés arra, hogy tényleg nem volt semmi, ami idáig volt, a Sipov, az Avroszimov, a Dilettánsok, a Bonaparte feljegyzések voltak egy kitalált író téli rémálmaiból?
Nem, ez nem lehet. Okudzsava nem írhat rossz könyvet. Ezt egy másik író írta, akit szintén Okudzsavának hívnak, ha Ivanovból lehet százezer csak Moszkvában, miért ne lehetne két Bulat Okudzsava? Vagy mit tudom én, drágul az élet Moszkvában, és mit csináljon, ha hiába nincs regényötlete, mikor csak írni tud, külkereskedni, védelmi pénzt behajtani, átmenteni meg nem, hát megírta, a nevére majd csak kiadják, és akkor pénz áll a házhoz a villanyszámlás megkönnyebbülésére. Vagy csak kihagyott egy ütemet, és legközelebb megírja, amit most kihagyott. Vagy megoldódik a helyzet Oroszországban. Ez így nem maradhat.
Magvető, 276 oldal, 795 Ft
