„Figyelem, hogyan lélegzik”

Malcolm Gillies zenekritikus, zenetörténész a zenekritika csapdáiról

Az ausztrál származású brit zenetudóst Bartók-kutatóként is számontartják. A zenekritikát, e látszólag létjogosultságát vesztett műfajt nem a kicsinyes hibakeresés eszközének tartja, hanem élvezetesen informatív beszámolónak és tisztességesen megindokolt véleménynek. A kulcsszó a méltányosság.

Magyar Narancs: Mióta ír zene­kritikákat?

Malcolm Gillies: 1995-ben kezdtem, amikor az ausztráliai országos napilap, a The Australian queenslandi zenekritikusa lettem. Ekkoriban a helyi egyetem zenei fakultását vezettem.

MN: Hogyan határozná meg a zenekritikusi munkáját? Mi a feladata?

MG: Ez nagyon változó, attól függően, milyen médium és milyen kulturális hátterű közönség számára ír az ember. Nagyon másképpen írok egy ausztrál vidéki közönség vagy az európai nagyvárosi olvasók számára. A zenét támogatom mindenütt, de ennek nagyobb jelentősége lehet például egy ausztrál kisvárosban. Szerintem akkor jó, amit csinálok, ha sikerül szavakban megjelenítenem egy nem verbális művészi eseményt. Tehát például Ausztráliában egy akár négyezer kilométerre levő közönségnek információt, véleményt és örömöt adni egy koncerttel kapcsolatban.

MN: És ha olyanoknak ír, akik előző este önnel együtt hallgatták a műsort?

MG: Olyankor az információt, az útbaigazítást, a magyarázatot, bizonyos fontos elemek kiemelését tartom fontosnak. Elmondom a véleményemet arról, milyen fontos vagy milyen jelentéktelen volt az előadás. Az értékelés is a feladatom.

MN: A zenekritikus munkája tudásalapú szubjektív hozzájárulás lenne? Vagy igyekszik objektív lenni, ha van olyan egyáltalán?

MG: A kérdés már a zeneesztétika területére visz, és Stravinsky jól tudna beszélni arról, mennyire szubjektív vagy objektív a zene. Én úgy fogalmaznék, hogy ha az ember egy közönségnek ír zenéről, elsősorban méltányosnak, korrektnek, fairnek kell lennie. Arra nincs joga, hogy erős bizonyítékok nélkül bíráljon. Lehet negatív, sőt nagyon negatív véleményt formálni, ha kellően meg tudjuk indokolni, miért volt gyenge az előadás, miért szerettünk volna valamit másképp hallani. Ebben az értelemben a méltányos szóhoz az alázat járul. Mert nem feltétlenül tökéletes világban élünk, és mert az élő fellépés sokkal nehezebb, mint pár napig dolgozni egy stúdióban. Tekintettel kell lenni a körülményekre. Fél tucat destruktív szóval tönkre lehet tenni egy fiatal művészt. Ez bűn.

MN: Vannak, még a klasszikus zene területén is, akik szerint zene­kritikára már nincs szükség. Vannak, akik ezt nem mondják, de nem is olvassák már a kritikákat.

MG: Ez egy szélesebb társadalmi jelenség. Nagyon sok mindenre mondják, hogy nincs szükség rá, mert a közösségi médiában sokkal gyorsabban és szélesebb körben értesülnek dolgokról. Tehát az a kérdés, hány embernek van szüksége hiteles, megalapozott véleményre. A hitelesség persze sok forrásból jöhet, a szerző háttere, a médium, ahol publikál, vagy a közönség megszolgált bizalma is lehet az alapja. A hiteles vélemény ázsiója ma valóban csökkenőben van, de reméljük, ez az állapot nem végleges. Természetesen mindenkinek joga van véleményt mondani, bármilyet, és ma az pillanatok alatt széles közönséghez jut el a közösségi médián keresztül, de azért azt hiszem, nem mindenki tartja ezt mérvadónak csak azért, mert sokakhoz eljut.

MN: Ön egyáltalán nem ír a közösségi médiában, illetve nem teszi föl az írásait a webre?

MG: Én már öreg vagyok ehhez. De ahová én írok zenekritikákat, azok az újságok is rajta vannak a világhálón, tehát már sokkal többen olvassák azokat, mint korábban. De ez így is egészen más, mint a közösségi oldalakon írni.

MN: Hogyan hat az internet az ön munkájára, azon túl, hogy minden sokkal gyorsabb és egyszerűbb lett, és minden pillanatok alatt elérhető?

MG: Az első zenekritikáimat a koncert után telefonban diktáltam le az újságnak.

MN: Mint a régi filmekben…

MG: Pontosan! És betűznöm kellett, mondjuk, Szymanowski nevét valakinek a vonal túlsó végén. Nem kell mondanom, mennyi időt és energiát takarít meg és mennyi hibát kerül el ma az ember a technika fejlődésének köszönhetően. Az is igaz, hogy ma nem feltétlenül a koncert utáni napon jelenik meg a kritika – mert a művészet hírei háttérbe szorultak a politika és a bulvár mögött –, tehát az embernek több ideje van jól átgondolni, amit ír. Ezeknek a változásoknak nagyon örülök.

MN: Mi a tapasztalata, csökkent az érdeklődés a klasszikus és a kortárs zene iránt?

MG: Attól függ, hol. Egy ideig Amerikában is éltem, és elég kétségbeesve láttam, hogyan veszíti el a komolyzene a korábbi pozícióit. Több okból, egyrészt az oktatás és a hagyomány más, mint Európában, másrészt, mert az állam szinte egyáltalán nem vállal szerepet a zene támogatásában, tehát minden magánpénzből működik. Európában a zene szeretete, támogatása és fogyasztása sokkal inkább átöröklődik a generációk között, mint Amerikában, ahol milliós városok vannak zenekar vagy operaház nélkül.

MN: Visszatérve a zenekritikus szerepére, mit gondol, kell-e a zenekritikusnak zenetörténésznek lennie, vagy nem feltétlenül?

MG: Bármilyen jó képzettséggel lehet zenekritikát írni. Ami szerintem valóban nagyon fontos, hogy a zenekritikusnak saját tapasztalata legyen arról, milyen előadóművésznek lenni. Vagyis aki sosem állt maga pódiumon, az gyakran kevésbé jó kritikákat ír. Zenetörténészek nem mindig alkalmasak arra, hogy egy élő előadást jól megítéljenek. Ők természetesen jól leírhatják a darabbal vagy a szerzővel kapcsolatos releváns információkat, ismerhetik jól a darabot, de nem érthetik pontosan, mi történik az előadás során. Persze nem kell professzionális muzsikusi karrier a zenekritikaíráshoz, de tapasztalat igen. Ha én írok valamiről, akkor figyelem a játékost, nézem, hogyan mozog, mit csinál, milyen ujjrendet használ, hogyan tartja magát és a hangszerét, hogyan lélegzik. Figyelem és észreveszem, amikor kihagy a memória, és látom, ki hogyan oldja meg ezt a helyzetet. Ez sokkal jobban érthető, ha az embernek magának is voltak kihagyásai és pánikrohamai a pódiumon. Azt is lehet látni, ki hogyan tanulta a darabot, a nagyforma felől, a harmóniák felől, vagy másképp, és ennek megfelelően kecmereg ki a fekete lyukból. Érdekes kérdés például, hogy Bartók vajon miért hibázott majdnem mindig a saját Allegro barbarójában, bármilyen csodálatos zongoraművész volt is.

MN: Olvas-e mást, mint angolszász zene­kritikát?

MG: Valamennyit igen. Leginkább azokat szeretem, amelyekből érzem, hogy milyen jó lehetett meghallgatni a szóban forgó koncertet.

MN: És érez nemzeti sajátosságokat, különböző hozzáállást, mondjuk, a német, a francia és az angolszász zenekritikákban?

MG: A kultúrafelfogás mélyen gyökerezik az adott közösség társadalmi, nyelvi hagyomá­nyai­ban és valóságában. Globalizált – és folyamatosan tovább globalizálódó – világban élünk, és egy igazi keresztúthoz érkeztünk, ahol egyrészt minden egyre heterogénebb, mert néptömegek mozognak és keverednek. Nem szeretném, ha elvesznének az egyéni, helyi jellegzetességek, valamiféle angol alapú kotyvalékba olvadva. Egyébként, ha már a világot eluraló kultúráról beszélünk, attól tartok, a következő a kínai lehet, éspedig hamarabb, mint gondolnánk, ami pedig végképp nagyon érdekes kérdéseket vet föl a zenére vonatkozóan is.

Az angolszász világ nagyon pragmatikus. Ez a világ nem különösebben szereti az „elméletet az elmélet kedvéért” hozzáállást. A francia kritikában – mi több, az általam olvasott, főleg háború előtti magyar kritikákban is – nagyon erős az elméleti vonal, amiben sok a jó értelemben vett fantázia, vagyis különféle aspektusok, amelyek a kritikus agyában összekapcsolódnak. Az angolszászoknak erre nincs idejük, legalábbis azt hiszik. S ezért felszínesebbek is valamelyest, vagy mondjuk úgy, nagyon direktek, tényszerűek, egyenesek.

MN: Gyakorlatiasabbak.

MG: Igen, de ezért gyakran hiányzik belőlük az eszmetörténeti beágyazottság, a filozófiai kontextus, ami pedig nagyon fontos lehet, mert a művészek olyasmit keresnek, ami a kottafejeken túl van, ami nekik fontos – ezt pedig a kontextus nélkül nehezebb meglátni. Ezért én gyakran úgy látom, hogy az angolszász kritikák épp a lényeg mellett mennek el, mert nem látják az előadásban a gondolatokat és vágyakat, s így nem feltétlenül értik, vajon miért játszott a művész valamit éppen úgy, ahogy játszotta.

MN: Magányos ember a zene­kritikus? Egyrészt óhatatlanul meg­ismer muzsikusokat, komponistákat, másrészt olykor nehéz helyzetbe hozhatja magát, ha túl közel kerül hozzájuk, miközben ír is róluk.

MG: Ez igaz lehet, ha az ember heti hét napon át zenekritikus. De az sem feltétlenül könnyű, ha sok mindent csinál a zenei életben, mert felmerülhet, hogy vajon hová tartozik igazán. Tehát valamelyes távolságtartás ajánlott. Egy szabály volt, amit szigorúan betartottam: ha valaki olyan szólózott, akinek a főnöke voltam, arról nem írtam. És ez a helyzet gyakran előfordul, mert sok kritikus van ilyen pozícióban. Itt, Londonban, ahol szó szerint minden nagy művész megfordul, mert ez kétségtelenül a komolyzenei világ központja, a művészek tudják, hogy fognak olyanokkal találkozni, akik majd írnak róluk, és ez nehéz lehet – nekik. Nekem nem, mert én nem egy újság állandó zenekritikusa vagyok. De valóban előfordulhat, hogy a baráti körömből játszik valaki egy kamaraegyüttesben, és én tudom, hogy válik, vagy nemrég halt meg az apja, de írnom kell a szerepléséről. Ilyenkor különösen figyelek a méltányosságra. Ugyanakkor néha kötelességem is, mint barátnak, figyelmeztetni valamire, ami szerintem rossz irány vagy kellemetlen jelenség. Mindig minden azon múlik, hogyan mond az ember valamit. Vegyünk egy konkrét példát: a Kaposfesten a Trio Catch és Baráti Kristóf játszották Messiaen Kvartett az idők végezetére című darabját. Úgy találtam, hogy a Trio Catch gyönyörű időtlenséggel játszotta a saját szólamait, míg Baráti az elején sokkal inkább cél felé törekvően játszott. De szép volt látni, ahogy a mű folyamán a három játékosnak sikerült őt megnyugtatni, bevonni ebbe az időtlenségbe. Ezt megírtam, de nem ítélkezve, hanem úgy, hogy az alkalmazkodásról beszéltem a kamarazenében.

MN: Gondolja, hogy a zenekritika egy efemer, kvázi napi műfaj, vagy megérdemli a megőrzést, a túlélést?

MG: Amíg zene lesz, addig szerintem zenekritika is lesz, mert szükség van rá. Hogy mennyire marad hiteles, az egy másik kérdés, ami minden egyébre is vonatkozik az internet demokratizált korában. 1922. március 24-én, amikor Londonban elhangzott Bartók I. hegedű-zongora szonátája, 24 zenekritikus ült a néhány százas közönségben. Valaki megőrizte az összes kritikát, ami ebből született – ez felbecsülhetetlen érték.

MN: Ez a múlt. Ma minden sokkal gyorsabb, könnyebben elérhető, és mérhetetlenül nagyobb tömegű információ közepén ülünk. Mi lesz a jövő?

MG: Ez nagyon jó kérdés – nem tudom. Nem tudjuk, vajon húsz-huszonöt év múlva mi lesz elérhető, hiszen a 80-as évek digitálisan őrzött információinak nagy részét már elveszítettük a szoftverek elavulása miatt.
A technikai haladás tehát kétélű, és ebből tanulnunk kell. A megőrzéssel tartozunk a jövő generációinak.

MN: Régi kritikákból gyakran a nagy tévedéseket idézzük, szegény Hanslick neve részben ezért is maradt fönn. De vannak a zenetörténetben híres kritikusok, akik főképp azért híresek, mert maguk is alkotók voltak. E. T. A. Hoffmann, Schumann, Berlioz, Liszt, bizonyos értelemben Wagner, aztán Debussy vagy G. B. Shaw. Milyennek bizonyultak az ő ítéleteik?

MG: Ők nagyon jól tudtak szavakban megfogalmazni zenei – vagy más művészeti – jelenségeket. Az ő írásaik azért fontosak, mert óhatatlanul egy szélesebb kontextust tárnak elénk, semmint csak egy adott előadást. És minél távolabb kerülünk tőlük időben, annál fontosabbak lesznek. De a kevésbé nagynevűek is fontosak, hiszen ők is egy adott időszak és adott közösség kulturális szövetének a részei.

MN: Azelőtt egy kritikus szava felfuttathatott vagy megtörhetett egy muzsikusi karriert. Van-e a kritikusnak ma is ekkora hatalma?

MG: A legnagyobb mértékben! Ezért fontos a már említett méltányosság és alázat. Ha olvasottabb fórumról van szó, néhány szóval komoly pszichés problémákat is lehet okozni, sőt, akár le lehet téríteni egy művészt a pályájáról. Én több ilyennek voltam személyes tanúja. Néha teljesen megalapozatlan és meggondolatlan kijelentésekről volt szó, de még amikor indokolt volt a kritika, akkor is sokkal körültekintőbben kellett volna fogalmazni.