Hogy az internethasználat a zeneszerzők számára mennyire természetes vagy tanult szokás, az elsősorban korfüggő. Szükséges adatokat és forrásokat az interneten keresnek, de a komponáláshoz – legalábbis az alapvetően itthon élők – leginkább csak a középgenerációtól lefelé használják a világhálót. A most 70 éves Orbán György internetfüggő, de ennek hatása a komponálásba legfeljebb csak tudat alatt szűrődik be. Tihanyi László (61) csak szövegeket keres interneten a műveihez, a zenéjéhez nem használja ihlető forrásként. Horváth Balázs (41) viszont kifejezetten inspirációt talál abban, amire az interneten bukkan, és örömmel tapasztalja, mennyire kinyitja őt olyan irányokba, amilyenekre korábban nem is gondolt. Ő említi John Oswald zeneszerző nevét, aki a plunderphonicsot kitalálta és híresen gyakorolta is már az 1970-es években, olykor bajt is hozva magára ezzel. A lopofóniaként magyarított eljárás lényegében mások zenei darabjainak eltulajdonításából és alkotó felhasználásából áll – könnyű belegondolni, hogy az internet ezt mennyire egyszerűvé teszi. Horváth Balázs ebben nem talál kivetnivalót, mondván, ami már a YouTube-on elérhető, az közkincs, tehát szabadon használható. Jelen keretek közt nemcsak igazságot tenni lehetetlen a „hol ér véget az alkotó felhasználás, mennyit jogos kölcsönözni, és hol kezdődik a plágium” posztmodern vitában, de még röviden belemenni sem lehet.
Laczkó Bálint (26) szerint az internet által biztosított extrém sebesség és mennyiség inkább a stilisztikai specializálódás felé irányítja a zeneszerzőket, mert a sokféleségben kitűnni úgyszólván lehetetlen. Egy másik, általa említett jelenség a kotta defetisizálódása: mivel úgysem lehet mindenfajta hangjelenséget kottaírással rögzíteni, inkább hangfelvételekkel dolgoznak, lehetőség szerint kapcsolatba lépnek a szerzővel, és egyáltalán, sokkal dinamikusabban kezelik mind a komponálást, mind az előadást; nem is definiálják magukat zeneszerzőnek vagy előadónak, hanem egyszerűen zenésznek (ezzel mellesleg ama nagyon régi gyakorlathoz kapcsolódva, amikor még a legtöbb zeneszerző egyben előadó is volt).
Hogy a komponista élete könnyebb lett-e vagy nehezebb, azt mindenki inkább pozitívan, de legalábbis sztoikusan látja. Az egyik probléma a túladagolás kérdése, a végtelen sokféleség nyomasztása – vagy öröme. Van, aki lubickol ebben, van, aki inkább elzárkózik. Vajda Gergely (44) ahhoz a generációhoz tartozik, amely még meg tudja nyomni a „kikapcsolás” gombot, ami egyszerű, de egyre kevésbé egyértelmű képesség.
Mit hallgat majd az utókor?
Magától értetődően a klasszikus zenét is érinti a digitális univerzum alapproblémája: hogyan őrizzük meg, amit fontosnak ítélünk? (Erről lásd korábbi cikkünket: Talán eltűnik hirtelen, Magyar Narancs, 2016. december 15.) A hang-, illetve az adathordozók robbanásszerű fejlődése és az e fölött érzett eufória azt eredményezte, hogy szinte gondolkodás nélkül hagytuk hátra a tegnapi eszközöket, előbb a viszonylag hosszú életű bakelitlemezt, utána a magnókazettát, és az összes többi, átmenetinek bizonyuló kütyü után most már lényegében a CD-nek is befellegzett – pedig alig huszonöt éve, hogy megkezdte útját. A letöltések, az online fogyasztás egyre mélyebbre ássa a sírját: a CD-t még esetleg szívesen használók új laptopjaiban sincs már CD-lejátszó. Az eladások még az előállítás költségeit sem fedezik: gyártani tehát vagy csak nagyon egyszerű, házi-kézi módon, vagy egyéb források bevonásával lehet, és ez vonatkozik a néhány szereplős, igénytelen felvételekre és a Berlini Filharmonikusok Bruckner-felvételeire is.
Az adathordozók kérdése Vajda Gergely szerint is „hatalmas léptékű, még megoldatlan probléma”. Ő még a régi számítógépeit is megőrzi – szerinte „minden lehetséges szcenárióra föl kell készülni, a biztonság kedvéért az adatokat többféle módon és több példányban kellene tárolni”, és ebből nem lehet teljesen kiiktatni a fizikai tárgyat. Kétségtelen az is, hogy a fizikai tárgynak sok egyéb üzenete van, amit a digitalizált látvány nem tud nyújtani. Az embernek lelkileg – is – fontos a megőrzés, az alkotónak pedig egyenesen az önazonosság záloga; elvégre az egész nyugati kultúra a jelenségekre való reflexióra épül, amihez szükségünk van a múltunkra és annak – szelektív – megőrzésére. Már most, csupán néhány évtizeddel az elektronikus robbanás kezdete után sok adat elveszett a ma már kezdetlegesnek minősített olvashatóság miatt.
Laczkó Bálint viszonya a megőrzéshez radikális: amire szüksége van, azt a laptopjára menti, és tudja azt is, hogy onnan szükség esetén minden elérhető. A problémát ő is látja: a könnyű elérhetőség miatt habzsolunk, töltjük-töltjük le az adatokat – műveket, bármit –, s egy idő után látjuk, hogy az egészből keveset használunk. Elismeri, hogy „a birtoklás fizikalitása meggyengült, így a viszonyunk az adatokhoz felületesebb”. Ő maga időről időre elvégzi a számára szükséges takarítást, amihez sokaknak, érthető módon, nincs türelmük.
Laczkó szerint az internet jelentős műfaji befolyást is gyakorol a zenére: eltüntette az „albumot”. Már csak egyes számokat, darabokat hallgatunk – sőt, csak egyes tételeket, random módon összedobálva, amire a Bartók rádió szoktatja a hallgatókat –, nem egy tárgyi albumot, ami többnyire önmagában is „meg van komponálva”, föl van építve, és általában egészben hallgatjuk – vagy inkább hallgattuk – végig. Laczkó úgy véli, a kotta is el fog tűnni, helyébe a digitális megőrzés lép majd valamilyen formában. Ennek éppen az ellenkezőjét gondolja a nem sokkal idősebb Bella Máté (31), aki ugyan szintén nem őriz tárgyi hanghordozókat, de a művek fennmaradását fontosnak tartja, és ennek legbiztosabb és legegyértelműbb formáját a kottában látja. Tihanyi László felidéz egy, a generációs különbséget szép egyszerűséggel megmutató esetet, amikor Horváth Balázzsal együtt vizsgáztattak, és ő elővette a kottáit, mert az „sokkal egyszerűbb”, Horváth pedig kinyitotta a számítógépet, és megkereste a kottákat, mert az „sokkal egyszerűbb”. Varga Judit Bécsben élő zeneszerző némelyik darabjából viszont már csak digitális kottát és felvételt őriz. Nem bánná, ha a kottáinak papíralapú tárolását átvenné egy erre alkalmas archívum, a digitális verziók elérhetősége nem nyugtalanítja. Hogy a kortárs darabok megőrződnek-e a jövőnek, ez sem érdekli nagyon, de ha igen, a fennmaradás formája valószínűleg digitális lesz.
„Az interneten nincs kurátor” – mondja Vajda Gergely –, a világháló nagyrészt eltörölte a stílusok hierarchiáját. Hierarchiák, sztárok, kedvencek persze vannak, és ők ugyanúgy kerülnek fölülre, mint mindig: a minőségük alapján és/vagy mesterséges marketing-módszerekkel, zenén kívüli „érdekességekkel”, egy-egy furcsa sztorival, külsőségekkel, csak most mérhetetlenül nagyobb arányokban: napok alatt lehet világhírre szert tenni (hogy azután az vagy megerősödjön-fennmaradjon, vagy gyorsan el is haljon).
A háló és a piac
Az International Federation of the Phonographic Industry (IFPI) 1997 óta készít összefoglaló jelentést a globális zeneiparról. Az adatok tartalmazzák a klasszikus és kortárs zenét is, ezek aránya a pop- és világzenéhez és a jazzhez képest természetesen elenyésző. A hangfelvételek globális szektorának árbevétele a felmérések kezdete óta tavaly, 2016-ban nőtt a leggyorsabban, közel 6 százalékkal. Emellett azonban mindössze egy olyan év volt, amikor növekedést mértek – mert a képhez hozzátartozik, hogy a 2016-ot megelőző másfél évtizedben viszont 40 százalékkal csökkent az iparág bevétele. A növekedés legerősebben a streamingben mutatkozik meg: a streaming-előfizetők több mint 100 milliós tábora a szegmens forgalmát 60 százalékkal növelte, ami ezzel a digitális bevételek élére ugrott. A digitális bevételek is történelmi határvonalat léptek át: immár az összes hangfelvételi bevétel felét teszik ki. A lemezcégek a CD-piac radikális csökkenésével, a fájl-megosztók és a torrentezés megjelenésével, majd az először letöltést, majd streaminget, azaz folyamatos zenehallgatást kínáló online zeneboltok felbukkanásával rákényszerültek a technikai továbblépésre, s előbb-utóbb megállapodtak a digitális zeneszolgáltatás rendszereit és infrastruktúráját kiépítő cégekkel (a legnagyobbak az iTunes, a YouTube és a Spotify). A bevételeken ezek a „viszonteladók” az előadókkal, szerzőkkel és a kiadókkal osztoznak: ám azt még nem döntötte el az idő, hogy ez a modell működőképes-e hosszabb távon is, és marad-e annyi a lánc végén álló művészeknek, amennyi képes eltartani őket (és a zenét, mint olyat). Az mindenesetre biztató, hogy a 2016-ban 15,7 milliárd dollár összértékű globális zeneiparon belül az előadói jogokból származó bevételek is 7 százalékkal nőttek.
A digitális értékesítés Magyarországon is megelőzte a fizikait, ezen belül pedig a streaming a letöltést. Itthon „a legnépszerűbb zenehallgatási csatorna továbbra is a rádió, de a YouTube csak pár százalékkal marad el mögötte” (ProArt Zeneipari jelentés, 2016).
Az viszont bizonyos, hogy az internet – épp azért, mert minden eddiginél szélesebb körben tette hozzáférhetővé a zenét – megnövelte az emberiség koncertre járási kedvét. Magyarországi helyzetkép – de egyúttal világjelenség is –, hogy „a zeneipar bevételeinek legnagyobb és egyre növekvő részét az élőzene jelenti”, legalábbis a könnyűzenében bizonyosan. Az azonban a klasszikus és kortárs zenére is igaz, hogy „van, aki biztos, kitartó közönséget épít, és van, aki inkább kereskedelmi irányba tereli kapcsolatát a közönséggel. Van, aki hangfelvételét mindenki számára ingyen elérhetővé teszi, és van, aki a YouTube-ról is leveteti, vagy legalábbis saját csatornába tereli. Van, aki CD-n árulja zenéjét, és van, aki nem is készít fizikai formátumot. Van, aki leginkább a pályázati forrásokra számít, van, aki egyáltalán nem vesz igénybe ilyet” (Zeneipari jelentés, 2016).
A menedzserek, impresszáriók számára viszont az internet csak pozitívummal jár, ahogy az egyik leghatékonyabb magyar impresszárió, Körner Tamás is megerősíti, hiszen a komolyzene közönsége nemhogy nem csappant, hanem nőtt az internet hatására. Ennek egyik jól érzékelhető bizonyítéka az opera-előadások – immár a színházakra is átterjedt – jó minőségű digitális közvetítésének gyakorlata bárhol a világon mozikban, amit Peter Gelb, a New York-i Met intendánsa indított útjára, minden aggodalmas huhogás ellenére egyértelmű sikerrel. Aki pedig nem száll föl a digitális vonatra, az pillanatok alatt lemarad. Ebben nyilvánvalóan előnyt élveznek a technológiába beleszületett, azt anyanyelvként használó fiatalok – s talán érdemes lenne a Zeneakadémián tanuló művészek ilyen irányú, meglehetősen hiányos képzésére is több figyelmet fordítani.
