Emlékszünk a gyerekkori tapasztalatra: bámulunk ki a robogó vonat ablakán, és úgy érezzük, mintha körbe mennénk. A töltés mellett a póznák, a bokrok, az őrházak csak suhannak hátrafelé, távolabb viszont a domboldal, valami épület, a facsoport meg majdhogynem egy helyben áll. Ezt nevezi Schivelbusch panorámaszerű észlelésnek, amely a látnivalóknak a sebességből következő gyors váltakozásából és megsokszorozódásából adódik. Ellenpéldának egy Goethe-idézetet hoz: utazás kocsin, részletező szemlélődés. Minthogy a szerző szerint ez a fajta viszony a térhez, a tájhoz a vasút elterjedésével véglegesen eltűnt, kénytelenek vagyunk viszonyítási alap nélküli, homályos olvasmányélményekbe kapaszkodó, üres nosztalgiázásnak látni méla vágyunkat, hogy egyszer majd kisvárosról kisvárosra haladva, tiszteletesnél, körorvosnál és jegyzőnél vizitelve tegyünk ráérős kirándulást jó hangulatú, csendes vidékeken. A meghittet, az otthonosan és organikusan ismertet, amibe belenőttünk, ami igazán a miénk, azt többek között a gyors és nagy távolságokat legyűrő helyváltoztatás lehetősége vette el tőlünk - állapíthatnánk meg a Schivelbusch által erősen idézett John Ruskin világlátását alaposan lebutítva. A lényeg azonban - miként erre az alcím is utal - mégis ez: tér és idő észlelése, tehát (?) fogalma a vasút hatására megváltozott: az utazást "célra tartva" éljük át, s eközben gomolyogva köddé válnak a korábban oly fontosnak átélt részletek.
A könyv látványos és sokoldalú apparátussal járja körül mindezt és még sok egyebet, ami a vasút elterjedésével mint a vizsgálódás középpontjába helyezett változással valamilyen módon összefüggésbe hozható, nem takarékoskodva a hol szellemes, hol a gondolatmenet szempontjából mellékesnek vagy kissé túlírtnak tűnő kitérőkkel. Ezek olykor áttételesen, jelképes szinten vagy érzékletességük miatt alátámasztják a vasút elidegenítő hatásával kapcsolatos állításokat, mint például a táj egyenetlenségeit leküzdő és fölmorzsoló vasúti pályával kapcsolatos passzusok. Az üvegépítészetre vonatkozó észrevételek - hogy stílszerűek legyünk - mellékvágányáról is van gondolati visszaút: az impresszionisztikus tér- és fénylátás, a "légiesülés" által az üvegépítészet "ugyanolyan megrázkódtatást okozott az építészeti térérzékelésben, mint amilyet a tér-idő érzékelés, azaz a mozgás tudata szenvedett el a vasút okán". De már a vasúti balesetek és a traumatikus neurózis összefüggéseiből kiágazó, a hadviselés technikai átalakulásáig visszanyúló "sokktörténeti" észrevételek csak úgy jönnek ide, hogy "...a katonai sokk pedig az embert a termelőerők összeomlása esetén fenyegető veszély paradigmája". Innen aztán a lelki civilizációs folyamatok, vagyis a belsővé tett új társadalmi szabályok és technikai ingerek problémaköre felé lendül tovább új erőre kapva a gondolatmenet.
De nézzük inkább a dolog szórakoztató oldalát: a megelőző fejezetben például az ülések párnázásának funkcióváltásáról olvashatunk merész eszmefuttatást. Az pedig kifejezetten kalandos, ahogy a szakasz- kontra fülkerendszer kérdésébe mélyedve a hintó felől közelítő angol és a gőzhajóról vasútra váltó amerikai utazási igények különbségeit taglalja a mentalitástörténet németből időközben amerikaivá vedlett jeles művelője. Igencsak rokonszenves a sokoldalú interdiszciplináris kíváncsisága, amely lehetővé teszi, hogy mialatt az utazás közbeni szabadság kérdésén elmélkedik a kocsitípusok kapcsán, képes legyen hangsúlyozni az amerikai típusú vagon ama sajátosságát, hogy a kéttengelyű "forgózsámoly-alvázat forgócsappal erősítik a tulajdonképpeni kocsihoz", aminek a jó kanyarvétel szempontjából van jelentősége.
A végén szinte sajnáljuk, hogy a történet valahol a 19. század utolsó harmadában befejeződik, bár a szerző utal rá, hogy a további technikatörténeti fejlemények távolról sem váltanak ki olyan drámai változásokat érzékelésünkben, mint a vasút megjelenése. Mennek a vonatok, legfeljebb egy-egy felhagyott mellékvonal jeleníti meg és riasztja fel bennünk a hiábavalóság és a reménytelen elvágyódás érzését.
Fordította Laczházi Gyula. Napvilág Kiadó, 2008, 218 oldal, 2600 Ft
