Az elején bemutatott pisztoly nem hazudtolja meg a dramaturgia szabályait: miután végigvándorol a céges törzsgárda jó részének a kezén, a legrosszabb helyre, az igazgatóhoz kerül, a sok lelki válságos közül is a legdúltabb lélekhez, aki - mint utódjától megtudjuk - egy ideje már nem volt önmaga; a krízis mélységéről mindent elmond, hogy munkahelyi szarkaként hordta haza a miniszappant, és jelentős készletet halmozott fel zuhanysapkából is. Csalt, hazudott és lopott, így a közismert igazság szerint előbb-utóbb ölni fog. Ennél már csak azt várjuk türelmetlenebbül, hogy sikerül-e valahára megdugatnia magát a vonzó spanyol stewardessnek.
Az első filmes Birgitte Staermose jeles honfitársa, Lars von Trier köpönyegéből készül kibontakozni, de még csak a belegabalyodásnál tart. A Room 304 Birodalom-fílingje tagadhatatlan, de az iróniát hírből sem ismeri. Itt mindenki, legyen alkotó vagy szereplő, halálosan komolyan veszi magát, s mivel a hősök személyiségéhez, múltjához nem visz közelebb a történet, esélyünk sincs megérteni a sorsukat. Beosztásához híven Kasper, az igazgató szenved az élen, neki vagy a háza égett le, vagy a beteg gyereke halt meg, vagy a házasságtörők bűntudata gyötri, vagy általában a lét, de annyira, hogy már semmi sem mentheti meg az öngyilkosságtól, hacsak arra nem téved valaki, hogy új jelentéssel gazdagítsa a "maga felé hajlik a keze" fordulatot. Némi fekete humor még elviselhetővé tehetné az elnyúló szenvedéseket, ám ennek híján a néző is kénytelen osztozni a szereplők kínjában.
A Cinereal bemutatója
