Zene

Alig emlékszem a mítoszon kívül másra az Egy őrült naplója című előadás kapcsán. Tudom: heroikus monológ; tudom: Darvas Iván legendás előadása - de sem a szöveg, sem vizuális emlék nem dereng. Hát nyilván én voltam a legjobb közönsége a most bemutatott produkciónak.

ASkardelli György és Potyondy Péter tervezte épület reprezentatív sportberuházás; egy olyan új építészeti együttes, amely - méreténél fogva esztétikai értékétől függetlenül is - érdemben határozza majd meg a főváros hazai és külhoni imázsát, akárcsak Finta József Duna-parti szállodái például, vagy a Vár, az Országház, az új Nemzeti, Rajk László Lehel téri piaca, a SOTE-toronyház vagy épp a Hősök tere. A szimbolikus beruházásoknál idehaza kifejezetten obligát politikai cirkusz okai is nyilván a BSA e kitüntetett szerepében keresendőek. Ha nem is a környéket elsőként sportnegyeddé varázsoló diktatúra módján, de természetesen a mai kormányoknak sem mindegy, ki építi fel az ezredforduló leglátványosabb épületeit. A kívülálló számára meglehetősen elkeserítő

Tudjuk, ha valakit véletlenül rossz időben, rossz helyen ér a sorsa, farkasszemet nézhet balszerencséjével, ha azonban ostobán maga választja meg a pech koordinátáit, biztos lehet benne, hogy kihívja a végzetet. Ennél már csak az rosszabb és veszélyesebb, ha gátlástalan félműveltséggel aranyfüstbe vonják az önveszélyes gesztust.

Elég csak felületes szemlélőnek lenni, akkor is belátható: a világ gyermekirodalma mindig is kitüntetett figyelmet szentelt a bőséges táplálkozásnak. Robin Hood és erdei bandája notóriusan dézsmálta a királyi vadaspark állományát, Old Shatterhand és üzletfelei előbb gondosan végére jártak az aznapra rendelt medvetalpnak, csak aztán vágtattak a helytelenkedő kajovák nyomába. Tutajos és Bütyök, ne spóroljunk a nagy szavakkal, mint afféle Wittman fiúk ették végig a Kis-Balaton teljes menüsorát, szezonra úgyszólván tekintet nélkül... Apropó, Bütyök, megítélésem szerint a nagyfejű ifjú megformálásakor Fekete István ugyancsak sokat gondolhatott Emil Tischbeinre, de ezzel sokan mások is voltak így. Nos, elég az hozzá, a műben az aprónép úgy eszi végig az egész várost (Berlint), hogy közben a bűn üldözésére is jut idejük.

Vincent - korántsem Van Gogh, noha szintén festeget - minden hétfő reggel ugyanúgy megy munkába, mint nyilván kedden és szerdán. Nyűtt prolipapucsából egyenesen prolitragacsába lép, és amikor visszatér a gyárból, a papucs hűségesen fogadja be törődött prolilábait. Vincent egy vegyi üzemben robotol, a film elején a munkát felidéző képsorok valamiféle abszurd balettre emlékeztetik a nézőt. Nyilvánvaló az ellentét a fehér köpenyes technikusok és a kék ruhás melósok között, ám stupid táncukat ugyanarra a koreográfiára járják. Egymás rabjai és rabtartói e páriák. E némajátékból és a későbbiekből is kitűnik, hogy a filmnek van valami stílusa, és ez sem képileg, sem akusztikailag nem nevezhető érdektelennek. A hétköznapok kis költészete, a mindennapok esendő lírája - ilyesféle közhelyeket pötyögtethet a kritikus. És persze e köznapi lírának kedvesen humoros, olykor groteszk hangvételű megjelenése: Joszeliani nyilván tanult valamit a régebbi cseh mesterektől, no meg persze Jacques Tatitól, akinek több fimjét is (Nagybácsim, Traffic) felidézi. Stílus tehát lenne, ám az igazi, a mindent átható, a minden gesztust és mozzanatot átlelkesítő formai szellemet már mindhiába keressük a filmben. Minden a helyén van, de mindent láttunk már valahol. Joszeliani - mint Hegel mondta más összefüggésben - szürkét szürkével fest, az unalmat unalommal ábrázolja, és ettől a néző is elunja még az életét is.

A szörny nyilván maga Hitler volt 1943-ban, amikor Svarc megírta a darabot, melyet először csak a hatvanas évek legelején mutattak be, és utána is főként mesejátékként játszottak, azért ott lapul benne az a bizonyos rezignált tanulság. Az örök érvényű.

A zárva várt Nyugat - Kulturális globalizáció Magyarországon (szerk. Kovács János Mátyás)

"Szellemek járnak a lépcsőházban" - szól a regény első mondata. A tárgyakba beleíródott nyomasztó múlt megszólaltatója, a lépcsőház szellemeit látó, titokzatos elbeszélő ugyanaz, aki a prológus után induló történetben is képes belelátni a történet két címszereplőjének, Czakó Sándornak és fiának, Gábornak a gondolataiba. Az elbeszélő mindent tud a családi "szeretetlenségről", a családi és egyéni emlékezetet terhelő sebekről és bűnökről, viszonylag gyakran túl is lép a szereplők kompetenciaszintjén, és a regény fő kérdése, hogy ki is ő voltaképpen.

Magyarországon elsőként bemutatott filmjét, a Mezítelenült látva még nem ismertem fel, kivel állok szemben. Amíg nem jött a Titkok és hazugságok - s vele nagyjából egy időben nem találkoztam a korábbi darabjaival -, ingadoztam, hogy megtartsam-e Mike Leigh-t, vagy egyszerűen besöpörhető az európai álfilm dobozába. Végül nem ez vagy az a filmje, hanem az életmű (amelyet az ő esetében nem haboznék munkásságnak nevezni) egésze győzött meg.

Messze megelőzte a híre a jónevű (Noe) francia művész munkáját. Cannes-ban ment nemrég, s a fesztivál kimondottan úri közönsége dobott egy hátast a láttán, hogy milyen egy erőszakos film. Az, és eléggé ostoba is, ez persze senkit sem szokott zavarni.

Nézem a borítón ezt a két szép öregembert, és azon gondolkodom, hogy minek örülnek. A magasabb Archie Shepp, a modern dzsessz ikonja - tekintsük most nálunk is ismert alaknak, hiszen az utóbbi időben gyakran jár hozzánk, meg egyébként is. A másik, a kevésbé ismert, de legalább olyan fontos úr 1925-ben, Malcolm Earl Waldron néven született New Yorkban.

Némi hányattatás (kiadócsere, miegymás) után végre megjelent az Anima Sound System legújabb sorlemeze - az Aquanistan-ról már első tapintás alapján is jó benyomásokat szerezhet a hallgató: a csomagolás, a design szellemes, s csak ezután kerül a diszk a lejátszóegységbe, zene az agyba, toll a fülbe. A legkevesebb, ami az Aquanistanról elmondható (s ebből a szempontból az Anima egész működése alatt konzekvens volt), a nagyfokú eklekticizmus, úgy a hatásokat, mint a felvonultatott (kortárs elektronikus tánczenei) stílusokat tekintve. Találunk itt lassabbat, gyorsabbat, meditatívat, szerelmest és pörgős táncolóst, mindez hol politizáló, hol banális, hol elúszós szövegekkel - abból is akad magyar és angol egyaránt. Lehet, hogy túl sok minden került hirtelen az étlapra, annyi biztos, hogy a menü színvonala korántsem egyenletes (viszont végig jól szól - hála a stúdiószemélyzetnek), de azért ne aggódjunk, a tizennégy szerzemény között találni jó néhány módfelett szórakoztató itemet is. A recenzens figyelmét leginkább a Németh Judit vokalista által előadott magyar nyelvű easy listening dalocskák ragadták meg: finom, könnyed zenék, melyek csak úgy egyszerűen beúsznak a fejbe, míg a verzák a naiv békeharcos hangulattól (lásd a Dreadzone legendás Little Britainjét idéző Csinálj gyereket!) a rejtelmes suttogásig, a Pale Saints-zsánerű retro hetvenes pszichedéliától (Vigyél el, Legyen így, Esődal) az amcsi stílusú feminin gitárpopig (A világot már körbejártam) igen széles skálát bírnak felölelni. Egy másik, markáns vonulatot adnak a lassabb vagy éppen középtempós agitkák (finom mintákkal, szitárhanggal, miegyébbel körbetapasztott breakbeatek, nem túl izgalmas, ámde olykor harcos, mozgalmár indíttatású angol szövegekkel körítve), köztük olyan kis bagatellek, mint a legifjabb Prieger (Panna) hangjára épülő Back To The Future vagy a Fume Is The Way című kis kedves műdarab. A lemez vége felé azután ott sorakoznak az igazi táncos darabok: a Verbal Catapult című ragga-break, a From The 2 The Z, amelynek klasszikus jungle ritmusára garantáltan beindul a tömeg, no meg a záró Muezzin in Party, melyben a vad pörgés végül elcsendesül, s a gépdobokat felváltja a sejtelmes elektronikus puttyogás és a meditatív tablahang.

Úgy tetszik, Katarzyna Kozyra halálos pontossággal építi pályáját: munkái tíz éve tudatosan kimért szakaszokból álló spirálban törekszenek felfelé, a mennyek (?) irányába. Egyszersmind valóban halálosak és pontosak is, hiszen másról sem szólnak, mint a halál pontosságáról némi megengedő vagy talán inkább "humanista" humorral bevattázva.

Aközépkor eleje-vége többféleképpen kijelölhető. Ha a keresztény spiritualitást vesszük mércének, és azt vizsgáljuk, hogy a képzőművészetben hol válik le az új hit az antikvitásról, akkor a középkor kezdőpontjának a katakombák festészete kínálkozik: például az a III. századi Ádám és Éva ábrázolás, amely szemérmére helyezett két kézzel, Éva mellett és a fa alatt egy-egy kígyóval mutatja az első - mélységesen szégyenkező - emberpárt. 1200 évvel később, amikor a hívek a Van Eyck fivérek csodálatos genti szárnyas oltárán, ezen az enciklopédikus igénnyel készült középkori keresztény világ-képen meglátták az életnagyságú meztelen Ádámot és Évát, akik a lelkifurdalás legcsekélyebb jele nélkül néztek le rájuk a nyitott oltár két szélső szárnyáról, önmagukra és egymásra ismertek bennük. Kígyó sehol, az ember felszabadult a rá nehezedő bűnösség átka alól. Valahol itt, 1430 táján ér véget a középkor, a fiatalabbik fivér, Jan van Eyck közreműködésével, különösen az ő későbbi portréiban. Ekkor válik az ember elfogulatlan megfigyelés és nem elfogult ideologizálás tárgyává. De ugyanilyen joggal említhetnénk a középkor záróköveként és az új kor kezdőpontjaként a kortárs firenzei Donatello portrészobrait. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy az egyénítésnek az a szabadsága, ami a római művészetben egyszer már természetes volt, több mint ezer évig nem volt fontos vagy nem volt lehetséges. A középkor kereszténysége Istenre vonatkoztatta az embert, a lelkét a Szentlélekre és az egyházra bízta, a bűnös testet pedig másodrangúnak, rosszabb esetben börtönnek tekintette.