Film: Jóságos elefánt a gonosz porcelánok boltjában (Végképp eltörölni)

  • - sisso -
  • 1996. augusztus 15.

Zene

A teste térfogata kissé csökkent, a mája lerobbant a metabolikus szteroidoktól, de a mosolya az még mindig azé a kedves pásztorfiúé az osztrák Alpokból. Imádják az amerikaiak, mert nagyon-nagyon rossz embereket nagyon fel tud dühíteni, és állítólag nem teljesen hülye. Arnold Schwarzeneggert új filmje Amerika királyává tette.

Mindent megtett már ahhoz, hogy elnöknek jelöltethesse magát: teáskannával kinyírt egy ellenséges hadsereget, bedobozolta a higanyembert, szembeszállt az elektromágneses szögbelövővel, sőt, a Marson is járt teherbe esni. Ha a kongresszus belemegy, hogy ne csak született amerikai állampolgár lehessen az elnök, akkor előzetes szociológiai kutatások alapján (hét kérdése stb.) a megkérdezettek száz százaléka szavazna rá. De neki semmi nem elég, újabb ösvényeket tarol le az amerikai polgárok és az akciófilm-rajongók szívéhez. Legutóbbi filmje az amerikai internacionálé jegyében létrejött Végképp eltörölni (a radír) már a hiper wauwww és a halálos oh god faktorhoz tartozik. A magányos hősideál netovábbja: politikus érdeklődésű, két lábon járó rakétahordozó, nem érdekli a szex, szabadesés közben simán interferál a saját ejtőernyőjével többször is, ha nem sikerül, tíz méterről már simán leugrik, büszke, jóságos elefánt módjára járkál a humanoidok között, csak a rossz nyakára nehezedik rá a bakancsa, mint acélsín a talpfára, és csak a rosszak csontjai reccsennek keze által, mint száraz gyújtós a tűzben, de nem pacemaker, emberi szív dobog az óriás szalmaember mellkasában.

Az utóbbi hasonlatok a forgatókönyvíró ötletei, aki az első, abban a vonatkozásban, hogy afroamerikaiként műveli ilyen méretekben a szakmát. Very correct. Nem jöhetett volna létre ez a film a rendező: Charles Russel (a Maszk című filmmel hívta fel magára a figyelmet) és Vanessa Williams (énekesnő, lejárt szavatosságú Miss Amerika, Arnie felesége rábeszélésére vették be a buliba) nélkül. Vanessának testhezálló a koronatanú-szerep, nem sokat beszél, a végén inkább énekel, de egyébként sem a dialógusok viszik el ezt a filmet.

A cyber-James Bond, Kruger, a takarító, vagy ahogy mindannyian ismerjük, Arnold, a Schwarzenegger, a Cyrez műszaki üzem mocskos üzérkedéseit leleplező hölgyet védi a filmben, lévén ő a kormány tanúvédő programjának legjobb embere. Az X-aktákhoz hasonlíthatóan izgalmas és hiteles a történet. Üzletemberek eladják a csodafegyvert egy ügyefogyott, sápkóros pánszovjet kommunistának (Arni negatívja) sok pénzért, ezt leleplezi az FBI, de az is vívja sok kis mocskos háborúját, szintén pénzért, ezért a tanúkat más tanúk tanúvédőivel nyíratja ki. Kruger korrumpálhatatlan, és tudja ezt Caan is (Robert Deguerin), a korrumpálható big ász, ezért életre-halálra folyik a vér. Illetve nem is sok folyik, mert a csodafegyver (a szóban forgó) elektromágneses impulzussal valami majdnem súrlódásmentes pályájú lövedéket lő ki, és kis rést üt, de halálosat. A fegyver keresője, mint a röntgen, átlát a falon, de még Arnie máját is meg lehet vele vizsgálni. Nem tudom, haditechnika tekintetében mennyire áll meg ez a valóság talaján, de nem is akarom megtudni. A lényeg, hogy a Pentagon valószínűleg hamarosan előáll a gyorsított kontraszelektív Internacionáléval, élén Arnie lesz az elnök.

Főhősünknek ezúttal se egy hastalavista, baby, se egy I´ll be back, se egy bazmeg nem hagyja el a száját, csupán annyit mond: very nice, mindezt improvizatíve, nem a forgatókönyvírók rafinériájából. Rambo elbaszta, neki nem volt olyan gyors az agya, mint a bicepsze.

- sisso -

Eraser, színes, amerikai, 1996, 115 perc. Rendezte: Charles Russel; fényképezte: Adam Greenberg; szereplők: Arnold Schwarzenegger, Vanessa Williams, James Caan. Bemutatja az InterCom.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.