Kicsiny nép az ír, nyakig benne. Az efféle nemzetek pedig értenek a hősök termeléséhez. A kankalin sötétben virágzik, vérzivataros századokban jobban terem a grandeur. Ott van például, hogy régi korokat idézzünk, Charles Stewart Parnell, aztán Bobby Sands, hogy újabbakat. De hagyjuk, végtére Godot is ír felmenőktől származik.
Mint ahogy Michael Collins is, a századunkban oly szép karriert befutott, gerilla-hadviselésnek nevezett találmány egyik inventora, előbb szabadság-, majd békeharcos, hazai, bár kissé bizarr, példával a 49-es Kossuth és a 67-es Deák egy személyben.
Aktív ténykedése mindössze néhány évig tartott, de ez idő alatt átrajzolta a térképet. A pálya íve az 1916-ban kitört és levert Húsvéti Felkeléssel indult, minekutána az írek Collins vezetésével gerillaháborút indítottak a megszállók ellen. Alapos és módszeres munkával kitépték az oroszlán néhány fogát, úgyhogy a britek végül kénytelenek voltak meghátrálni, s Collinsnak az angol kormánnyal folytatott londoni tárgyalásai folyamán, 1921-ben, olyan szerződést sikerült kibrusztolnia, amely kimondta az Ír Szabadállam megalapítását. A megállapodást elfogadta az ír parlament, a döntés azonban - Észak-Írország, ugyebár - megosztotta az országot, s a szerződés hívei és ellenzői között kiújuló harcoknak rövidesen maga Michael Collins is áldozatául esett. Collins mint a gerilla-hadviselés egyik szülőatyja idővel akkora hírnévre tett szert szűkebb hazáján kívül is, hogy a fáma szerint például Mao se menetelt volna olyan nagyot, ha nem tanulmányozza előzőleg behatóan az ír hazafi életét és úgymond munkastílusát.
Neil Jordannek az ír ügyet hosszú szünet után újfent az érdeklődés homlokterébe helyező, 1994 végén kezdődő angol-ír egyeztető tárgyalásokig kellett várnia, hogy Hollywoodban rábólintsanak filmtervére. Előbb persze bizonyított, összeszedett hat Oscar-jelölést a Síró játékkal, majd összepancsolta az Interjú a vámpírral című hülyeséget, s aztán végre jöhetett a Michael Collins. 14 évet várt a pillanatra.
Jó látni, hogy Jordan mégsem adta el magát teljesen Hollywood vérszopóinak. Színes, szélesvásznú történelemleckét kapunk. A rendező, itt a truváj, oly ügyesen lépked a historyt a storytól elválasztó borotvapenge vékonyságú határvonalon, hogy ezt - kis jóindulattal - akár művészetnek is lehet nevezni. Helyenként azért dől a dolog, különösen a film második felében, de hát ekkor már beálltunk annyira, hogy, stílszerűen szólva, szemet hunyjunk a bakik felett. Jordan lényegében szórakoztató filmet készített, mindezt anélkül, hogy a témát vulgarizálta volna, ami megint csak szép teljesítmény. A couleur locale is igen autentikusra sikeredett, a forgatás eredeti helyszíneken zajlott, az is érzik, hogy a stáb jó része hazai pályán mozog.
Egyszóval rendben van a dolog. Akik otthon vannak az ír nemzeti mozgalmak történetében, azok számára a produkció nyilván képes illusztrációnak hat, de sokan, akár a velencei zsűri tagjai, nem így vagyunk. Lehet, hogy a Michael Collins nem több egy történelemóránál, annak viszont elég jó. És ha már így, akkor: ajánlott anyag.
Tosoki Gyula
Michael Collins; amerikai, 132 perc; írta és rendezte: Neil Jordan; fényképezte: Chris Menges; látvány: Anthony Pratt; zene: Elliot Goldenthal; szereplők: Liam Neeson, Aidan Quinn, Stephen Rea, Alan Rickman, Julia Roberts
