Film: Lefojtott melodráma (Simó Sándor: Franciska vasárnapjai)

1997. április 10.

Zene

Cselédlány természetes gyereke az édes kis vörös, szolgálni viszik, elcsábítják őt is, de arra már nincs idő, hogy úgy maradjon: a gaz csábítót behívják munkaszolgálatra.

Aztán nagy hirtelen vége lesz a háborúnak, és akkor Gál Franciska mégis megesik: nem tud ellenállni a demokratikus rendőrség szirénhívásának. Aztán nagy hirtelen véget ér a demokrácia, a hősnőt a büntetés-végrehajtáshoz vezénylik, rendőrhatósági őrizetesekre (értsd: bírósági ítélet nélkül fogva tartottakra) vigyáz. Õk azok, akik nem értették meg az idők szavát. Majd jönnek melléjük, akik túl jól értették: az elvtársak. Franciskát pedig sorai közé szólítja az ávó. Aztán nagy hirtelen ´53 lesz, meghal a főbugris, enyhület jő - ha nem is akkora, hogy nagy nyilvánosság előtt büntetlenül ki lehessen vetkőzni a kék parolis egyenruhából, átöltözni piros váll-laposnak, és kéthetes kalauzként embert csempészni az ezerszer őrzött nyugati határon.

A Franciska vasárnapjai kétségbeesett versenyfutás az idővel, a politikai szélfúvás kergette történelmi korszakokkal, még inkább a szűkre szabott költségvetéssel. Egy percig se hihetjük, hogy Simó nem ismeri a kort, amelyről beszél, de ennyi pénzből nemhogy az éveket, még az évszakokat sem lehet utolérni. Az akciók rendre meghazudtolják a természetet, a történelmi időt vagy a legolcsóbb rekvizitek jelzik (pince, pár másodperc archív felvétel, a SZER műsorszignálja, vörös nyakkendő, fekete zászló), vagy ahol már erre sem futja, ott elmaszatolják.

Könnyű lenne azt mondani, hogy akinek nincs pénze, ne csináljon filmet. De Simó Sándor filmrendező, és tíz éve forgatott utoljára. Meg aztán a Franciska vasárnapjai nem is történelmi darab. Hanem szerelmes. A kis cselédlány története, aki beleszeret a tőle jóval idősebb csábítóba, Grósz Lajosba.

A Grósz családot széttépi a világégés, az asszony élőhalottként kerül haza, a kislányuk Kanadában köt ki. A férfi sorsa némiképp zavaros, a MUSZ után táborba vitték, ahol ´44-ben, úgymond, igen megnyájasodtak a pribékek (ez nyilván így lehetett, mert Lajos meglehetősen jó karban tér vissza). Ennél nem sokkal többet tudunk meg Franciska hétköznapjairól, rendőri, majd ávósi működéséről, nem derül ki, miért lép be a szervezetbe, és minek köszönheti előmenetelét - nyilván nem annak, hogy emberségesen bánik a nép ellenségeivel.

Úgy fest a dolog, hogy Franciska és Lajos nem is létezik, csak vasárnap. Nem hétköznapi, anakronisztikus kapcsolatuk - amelyben a férfi végig tegezi és fiamnak szólítja a lányt, aki viszont magázza őt; amelyben egy militáns rendszer katonája és egy egész habitusában rendszeridegen, kispolgári elem szereti egymást - bőven megérne egy filmet. Ez a film pedig melodráma lenne, de a kor - meg a korfestés kényszere - kihúzza alóla a teret, elszívja tőle a levegőt.

A Franciska vasárnapjai az emberi erőforrásból merít a legtöbbet. A színészekből. Azok nagyon jók Ujlaki Dénestől az utolsó epizodistáig. Szegények vagyunk, de jól élünk: alighanem példa nélkül áll a filmtörténetben, hogy két Oscar-díjas rendező, Jirí Menzel és Szabó István is vállalt egy-egy supporting szerepet. És játszik még Kerekes Éva, akinek mindent elhiszünk, még azt is, hogy az ávós is ember.

B. E.

Franciska vasárnapjai; színes, magyar, 1997; Simó Sándor regényéből írta Kőszegi Edit; rendezte: Simó Sándor; fényképezte: Kende János; zene: Novák János; szereplők: Ujlaki Dénes, Kerekes Éva, Jirí Menzel; bemutatja a Budapest Film