Film: Lőmámor (Robert Rodriguez: Volt egyszer egy Mexikó)

  • - bruno -
  • 2003. december 18.

Zene

Voltaképpen megtévesztő, hogy egy lappal arrébb ugyanezen alkotó Kémkölykök 3-D című darabjáról beszélünk, mert ebből úgy tűnik, hogy egy teljesen normális, legfeljebb kicsit túlságosan is termékeny dolgozóról van szó, pedig dehogyis, Robert Rodriguez maga az idegenbe szakadt finn dizőz: mindig ugyanazt fújja. Mondhatni korai remekének, az El Mariachinak a témáját variálja, de nem mondhatni, mert nem sokat variál, inkább témázik.
Voltaképpen megtévesztő, hogy egy lappal arrébb ugyanezen alkotó Kémkölykök 3-D című darabjáról beszélünk, mert ebből úgy tűnik, hogy egy teljesen normális, legfeljebb kicsit túlságosan is termékeny dolgozóról van szó, pedig dehogyis, Robert Rodriguez maga az idegenbe szakadt finn dizőz: mindig ugyanazt fújja. Mondhatni korai remekének, az El Mariachinak a témáját variálja, de nem mondhatni, mert nem sokat variál, inkább témázik.

Gondolom azért, mert úgy érzi, ez megy neki a legjobban, nem vitatkozunk. Meg biztos azért is, mert a nagy Tarantino egyszer azt mondta neki, hogy ez lesz a te dollártrilógiád, utalva ezzel Sergio Leo... bla, bla, bla... Nos, az tisztán látszik, hogy e kitétel dolláros fele a lehető legszabadabban van értelmezve: leginkább mint céltényező, ám ami ennél sokkal komolyabb veszély, hogy hasonmód kezelődik majd a trilógiázás is. Magyarul akkor sem lepődünk majd meg, ha Antonio Banderas a járókeretébe applikált aknavetővel lövi szét a szociális otthont, ahol a szép szemén szürke hályogot és lornyont viselő Salma Hayeket tartja fogva az akkor épp ügyeletes gonosz.

Az ugyanis semmiképpen nem zárható ki, hogy Rodrigueznek majd eszébe jut még ez-az választott alanyáról, a gitártokjába rejtve kését és pisztolyát hurcolászó érdekes énekesről. Mert most a napnál is világosabb: majsztrónk elgondolkodott afelől, hogyan is kell kinéznie egy ilyen harmadik nekifutásnak (ezt mindenképpen a javára írhatjuk). Ám az is nyilvánvaló, ennek a gondolkodásnak olyan sok csapásiránya eleve nem lehetett, hiszen a mese egyfelől rég készen van, másfelől annyira sohasem volt lineáris vagy fontos, hogy folytatni lehessen: minek is. Így elég egyenes út vitt a vizuális irányba, ti. tényleg azon volt agyalva, hogy nézzen ki a film. Nincsen is semmi baj, jól néz ki, csinos.

Mexikói díszletskanzen, ahogy azt Móricka, Sergio Leone (még inkább Ducio Tessari) meg a mindenkori hollywoodi témafelelősök eddig is elképzelték, tényleg dögös, na jó, dögös light. A baj csak az, hogy ez a másfél órás képeslap-nézegetés unalmas szakaszoktól terhes mindgyakran, hisz az elhanyagolt történet mindig odadörgölőzik Johnny Depp vagy Banderas lábához, hogy na, velem is csináljál már valamit, le azért mégsem lőhették. Feltesszük, a poént szerették volna, de az alig volt, mindig a humor fogy el a leghamarabb.

Ezzel együtt nincs miért haragudnunk Robert Rodriguezre, hisz még nem tart ott, hogy kényszerzubbonyt kelljen hívni hozzá, mert feszt azt kiabálja, hogy Mari, ácsi... Mari, ácsi... Persze ha a kivájt szemű Johnny Deppnek (mert ő bizony elég jó) csinált volna ebből az anyagból egy ötperces Marylin Manson-paródiaklipet, akkor mindenki jobban jár.

- bruno -

Forgalmazza az InterCom

Figyelmébe ajánljuk

Vérző papírhold

  • - ts -

A rendszeresen visszatérő témák veszélyesek: mindig felül kell ütni a tárgyban megfogalmazott utolsó állítást. Az ilyesmi pedig egy filmzsánerbe szorítva a lehetőségek folyamatos korlátozását hozza magával.

Szűznemzés

Jobb pillanatban nem is érkezhetett volna Guillermo del Toro új Frankenstein-adaptációja. Egy istent játszó ifjú titán gondolkodó, tanítható húsgépet alkot – mesterséges intelligenciát, ha úgy tetszik.

Bárhol, kivéve nálunk

Hajléktalan botladozik végig a városon: kukákban turkál; ott vizel, ahol nem szabad (mert a mai, modern városokban szabad még valahol, pláne ingyen?); már azzal is borzolja a kedélyeket, hogy egyáltalán van.

Brahms mint gravitáció

A kamarazenélés közben a játékosok igazán közel kerülnek egymáshoz zeneileg és emberileg is. Az alkalmazkodás, kezdeményezés és követés alapvető emberi kapcsolatokat modellez. Az idei Kamara.hu Fesztivál fókuszában Pablo Casals alakja állt.

Scooter inda Művhaus

„H-P.-t, Ferrist és Ricket, a három technoistent két sarkadi vállalkozó szellemű vállalkozó, Rácz István és Drimba Péter mikrobusszal és személyautóval hozza Sarkadra május 25-én. Ezen persze most mindenki elhűl, mert a hármuk alkotta Scooter együttes mégiscsak az európai toplista élvonalát jelenti. Hogy kerülnének éppen Magyarországra, ezen belül Sarkadra!?” – írta a Békés Megyei Népújság 1995-ben arról a buliról, amelyet legendaként emlegetnek az alig kilencezer fős határ menti kisvárosban.

Who the Fuck Is SpongyaBob?

Bizonyára nem véletlen, hogy az utóbbi években sorra születnek a legfiatalabb felnőtteket, a Z generációt a maga összetettségében megmutató színházi előadások. Elgondolkodtató, hogy ezeket rendre az eggyel idősebb nemzedék (szintén nagyon fiatal) alkotói hozzák létre.

A Mi Hazánk és a birodalom

A Fidesz főleg az orosz kapcsolat gazdasági előnyeit hangsúlyozza, Toroczkai László szélsőjobboldali pártja viszont az ideo­lógia terjesztésében vállal nagy szerepet. A párt­elnök nemrég Szocsiban találkozott Dmitrij Medvegyevvel, de egyébként is régóta jól érzi magát oroszok közt.