Film: Végítélet helyett

  • Dercsényi Dávid
  • 2004. május 13.

Zene

Gus Van Sant: ElefántRégi barátunk a föld helyett most az eget kémleli. Arra keres választ, hogy létezik-e valaki, aki irányítja az itteni történéseket. Nem lát ilyent. Sebesen futó felhõk, napsütés, a kék ég üres. Aztán mégis föntrõl kezdjük a történetet szemlélni, akárha angyal ereszkedne lefelé. Valamilyen bukottságában is kisszerû, ócska vérengzõ angyal.

Gus Van Sant: ElefántRégi barátunk a föld helyett most az eget kémleli. Arra keres választ, hogy létezik-e valaki, aki irányítja az itteni történéseket. Nem lát ilyent. Sebesen futó felhők, napsütés, a kék ég üres. Aztán mégis föntről kezdjük a történetet szemlélni, akárha angyal ereszkedne lefelé. Valamilyen bukottságában is kisszerű, ócska vérengző angyal.

Van Sant filmjének nagyszerű jellemzője az alapvetően Tarr Béla-i ihletettségű kamerakezelés. Ez a bóklászó, tereken átvonuló, hoszszú, elnyújtott mozgás a biztonság érzésével tölt el, lám egy rendezői, egy isteni szó vezeti a kamera útját. Erre dokumentarista stílusjegyek is ráerősítenek. Ugyanakkor nem érvényesül e szenvtelenség akkor, amikor a kis mélységélesség a közvetlenül a kamera előtt lévő alakot (általában egy személyt) élesít be, vagyis megragadja atomizált mivoltát, szintúgy a sok-sok közeliben, amikor az arcokat intim közelségből hosszan követő mozgás a számítógépes játékok hangulatát idézi inkább. Ez a három jegy egyszerre érvényesül, s alakít ki egy izgalmas filmteret, amely még az esetleges önellentmondásokat is képes kezelni.

Az 1999-es amerikai, columbine-i iskolai tömegmészárlás ihlette a rendezőt: az erőszak egy olyan elefánt, amely a nappalinkban van, mégis úgy teszünk, mintha nem vennénk észre. A buddhisták szerint a vakok egy-egy testrész ismeretéből is igaz képet tudnak alkotni az elefántról: Gus Van Sant ezt a feladatot a nézőkre bízza, vedd észre az erőszak elefántját.

Egy olyan világot látunk, ahol az emberi kapcsolatok nem működnek, bár zajlanak. Az amerikai filmes kultúra, még válságról szólva is, egy működő világot tár elénk, amely majd egy bizonyos tisztulási folyamat végén újra rendben lesz. Hollywood képes volt mindmáig folyamatosan tágulni, magába olvasztani ezeket a tiltakozó-kritikai hangokat. Nos, ebben a filmben csak egy kicsit mozdulnak el a hangsúlyok, ám mégis azt érezzük, hogy a történés nem egy globális működés oltalmában zajlik. Folyamatos hiányérzet árad a filmvászonról, emberi viszonyok, identitás, de még a szavak elemi szintjén is. Többször látható: amikor kialakulhatnának az emberség, az együttérzés terei-megnyilvánulásai, mindig megakad a dolog. Így a mészárlásnak sincs tragikus, értékvesztett felhangja, kivéve talán a film legutolsó jelenetében - nincs is az rendesen elvarrva.

A két gyilkológép amúgy nem "kritikai szándékkal" vagy akár valamiféle lázadás céljával öl. (Egyikük Macbeth szavaival indul neki.) Csupán azért, mert jó bulinak tartják. Mindketten frusztráltak, de nem jobban, mint akárki a diákok közül: bárki más is lehetne a "játékos" a nagy szimulátoron. Viszont néhány percre identitást nyernek e tettükkel. S ezzel ki is tűnnek a többiek közül. (Szinte mindenki szép a filmben.)

Amikor megindul a mészárlás, az iskola képtelen reagálni rá. Nemcsak az esemény irracionalitása miatt, hanem azért sem, mert nincs semmi, aminek a nevében reagálhatna. Az öldöklő angyal eljövetele semmilyen teleológiának nem áll szolgálatában. Nincs isteni jelenlét, csak egy magára hagyott, óriási Playstation képernyője, rajta sok aprócska mozgó célponttal.

Dercsényi Dávid

Forgalmazza a Budapest Film

Figyelmébe ajánljuk

Mi nem akartuk!

A szerző első regénye a II. világháború front­élményeinek és háborús, illetve ostromnaplóinak inverzét mutatja meg: a hátországról, egészen konkrétan egy Németváros nevű, a Körös folyó közelében fekvő kisváros háború alatti életéről beszél.

Mit csinálsz? Vendéglátózom

Kívülről sok szakma tűnik romantikusnak. Vagy legalábbis jó megoldásnak. Egy érzékeny fotográfus meg tudja mutatni egy-egy szakma árnyékos oldalát, és ezen belül azt is, milyen azt nőként megélni. Agostini, az érzékeny, pontos és mély empátiával alkotó fiatal fotóművész az édesanyjáról készített sorozatot, aki a családi éttermükben dolgozik évtizedek óta.

Baljós fellegek

A múlt pénteki Trump–Putyin csúcs után kicsit fellélegeztek azok, akik a szabad, független, európai, és területi épségét visszanyerő Ukrajnának szorítanak.

A bűvös hármas

Az elmúlt évtizedekben három komoly lakáshitelválság sújtotta Magyarországot. Az első 1990-ben ütött be, amikor tarthatatlanná váltak a 80-as években mesterségesen alacsonyan, 3 százalékon tartott kamatok. A 2000-es évek elejének támogatott lakáshiteleit a 2004 utáni költségvetések sínylették meg, majd 2008 után százezrek egzisztenciáját tették tönkre a devizahitelek. Most megint a 3 százalékos fix kamatnál tartunk. Ebből sem sül ki semmi jó, és a lakhatási válság is velünk marad.