Azoknak a gyűjteményeknek, amelyek kislemezek B oldalaiból és/vagy ritkaságokból állnak össze, nem szokásuk lényegesen megváltoztatni az előadójukról alkotott képet, inkább a keménymagos rajongóknak kedveskednek, s persze a kiadók malmára is hajtanak egy kis lét, hiszen nem igényelnek különösebb befektetést. Nick Cave és a Bad Seeds - három CD-t tartalmazó - gyűjteménye hallatán sem fogunk mást gondolni Cave-ről, mint eddig, és a rajongóknak is nagyon jó lesz közben, ami pedig a kiadó malmát illeti, láss csodát, a három CD egy lemez árán kapható. Persze a B-Sides & Rarities megkaparintása mellett korántsem ez a legsúlyosabb érv.
Én úgy látom, Nick Cave ma már nem annyira divatos, mint tíz-tizenöt évvel ezelőtt, de nekem ezzel nincs bajom: így legalább még inkább "magáért beszél", hogy a "B oldalai" felől is megkérdőjelezhetetlen az életműve. Ez a gyűjtemény ugyanis azzal a "rácsodálkozással" hallgatható bő három órán át, hogy azok a számok, amik lemaradtak a "tisztes" soralbumokról, simán rájuk férhettek volna, minden további nélkül. Cave-nél nincs különbség a "fő csapás" és a "reszli" között.
Ha az ember ötven ritkábban hallott Nick Cave-felvételt hall, könnyen lehet, hogy egyből rubrikázni kezd. Nézzük csak. Itt vannak a feldolgozásai: (többek közt) Neil Youngtól a Helpless, Cohentől a Tower Of Song és - bár A oldalon volt - a Shane MacGowannel közös What A Wonderful World. Hál'isten, az akusztikus verziók sem maradtak el: mihez is kezdhetnénk ugye a Jack The Ripper vagy a Mercy Seat nélkül. A filmekhez írt dalok ugyancsak kipipálhatók, ezek jobbára Wendersnél landoltak, úgymint az I Feel So Good, a Till The End Of The World és a Sacciels Song. A valódi izgalmat persze azok a számok jelentik, amikhez nem nagyon férhettünk eddig: például az olyan - rádióstúdiókban rögtönzött - élő felvételek, mint az O'Malley's Bar és a God's Hotel vagy a koncerteken vékonyka flexilemezeken terjesztett Rye Whiskey és Scum, arról nem beszélve, hogy összeállítható egy "a kutya sem hallotta még" sorozat is, benne a Sheep May Safety Graze, az Opium Tea, továbbá egy ausztrál countryfeldolgozás, There Is No Night Out In he Jail címmel.
Persze az is elképzelhető, hogy a Bad Seeds első (ritka) húsz évébe rubrikázás nélkül feledkezzen az ember, már ha teljesen egészséges, de legalábbis nem szakmabeli. Egy alkalommal nekem is majdnem sikerült. De akkor is jegyzetelnem "kellett": kuriózum gyanánt feltűnt például, hogy két számban Tracy Pew - aki Cave korábbi zenekarában, a Birthday Partyban játszott - basszusozott, és hogy a Bad Seedsből tavaly kivált Blixa Bargeld korábban is elég sokat "mulasztott", és hogy Cave kötődése a blueshoz megérne még egy terjedelmesebb misét.
És hogy lényegében példásan szerves, önazonos, személyes az egész doboz.
Úgyhogy mondom, tessenek szépen bespájzolni, nehogy már ne érjen meg hat rugót. Aztán csak két hónap kell, és folyt. köv. a Szigeten...
Mute/EMI, 2005
