Nyolc kis kritika

  • Narancs
  • 2005. június 9.

Zene

nyolc kis kritika

Bálint Endre a Kieselbach Galériában A magyarországi mûtárgypiac meghatározó szereplõje az Európai Iskola egyik kiemelkedõ alkotójának szentelte mostani minitárlatát. Bálint Endre (1914-1986) harminc mûvét barátságos egységáron kínálják - bár abban a környezetben, ahol másod- és harmadvonalbeli alkotók mûveit milliókért árusítják, kissé zavaróan hat a szürrealizmus késõi változatában utazó mester mûveinek - ráadásul a korábbi aukciós árakat is negligáló - "alulértékelése".

Az 1952-54 között készült portrék talán tényleg csak ennyit "érnek". Bálint Aladár fia, Osváth Kálmán unakaöccse, Szerb Antal sógora ugyanis - ne féljünk kimondani - nem nagyon tudott rajzolni. A ceruzával, szénnel, vörös krétával vagy tussal készült portrék ráadásul Bálint alkotói válságának idején készültek. A kiutat Szabó Lajos filozófus mutatta meg, amikor követendõ példaként Vajda Lajos transzparencia-módszerét javasolta. Ilyen, az idegen elemek összemontírozásával keletkezõ, áttetszõ rajz az Önarckép (1953) is, mint ahogy az álom- és emléktöredékek titokzatos alakzatai jelennek meg jellegzetes montázsain, illetve az itt kiállított, 1983-ban készült Kollázs mozdulatokkal I-VIII. címû sorozatán. A hosszúkás kollázsok egy sajátos kisajátítás példái is: a bálinti jelek és motívumok, madártávlatú fényképrészletek mellé/közé a mûvész Szabó Lajos 1954-1956 között készült, lágyan ívelõ, letisztult kalligráfiáit helyezte. Nem túlzás állítani, hogy egyedi mûvekkel állunk szemben, akárcsak az 1969-70-es monotípiák esetében. Szorongás és halálfélelem, sírkövek és angyalok, látomásos éjszakák derengõ alakjai - egyetlen példányban készült grafikákon.

Pár éve hasonló mûvéért 450 ezer forintot kértek. Itt darabja 98 ezer.

Igazi mûvészet akciós áron.

- dck -

Bp. V., Szent István körút 5., megtekinthetõ a nyár végéig

*****

MADREDEUS Össze kéne gyúrni a Sziget Fesztivál világzenei színpadának barátságos atmoszféráját a Mûvészetek Palotájának elsõrendû akusztikájával, akkor tökéletes lenne az élmény. A Madredeus esetében különösképp szériatartozék kell hogy legyen a hangzás tisztasága - két éve a Szigeten a környezeti zajszint ezt kizárta, itt viszont minden, de minden gyönyörûen szólt, semmiféle oda nem illõ hangfoszlány nem kavart be. Tökéletesen átjött az utolsó üveghang, az összes csiccsenés is (vagy hogy nevezik azt a kottán kívüli adalékot, amit a gitárosok ujjbegyének csúsztatása idéz elõ a húrokon). Ettõl az álomszerû zenétõl nem idegen a lehunyt szemû befogadás, de nézni is nagyon jó. Nézi az ember a fekete öltönyös muzsikusok - a szintetizátoros, de fõként a két klasszikus gitáros és az akusztikus basszusos - kezét, és pontosan hallja is, melyikük mit csinál éppen, mivel veszi ki részét az összhangból. És persze nézi az ember Teresa Salgueirót - igazság szerint a szemét alig bírja levenni róla, megannyi pesti Rüdiger Vogler, látjuk a magunk Lisszaboni történetét -, amint az elsõ részben játszi világoskék, a másodikban ünnepélyes fekete, földig érõ ruhában, angyali átszellemültséggel énekli ezeket a bûbájos dalokat. Biztos akad, akinek ennyi érzelem már megfekszi a gyomrát, giccset kiált, meg hogy egyik dal olyan, akár a másik - de hát ez van, ilyen a Madredeus-féle fado, a magunkfajta földi lény számára megjegyezhetetlen melódiákkal teli, andalítóan lágy kísérõzene egy mennyei társasúthoz. Meglepõ mindössze annyi volt számomra, hogy a fõ komponista, Pedro Ayres Magalhaes néha picit elengedte magát, gitárjátéka bluesos feszültséggel telítõdött, de persze ez is portugálul értendõ: visszafogottan, távol a robbanásveszélytõl.

Sz. T.

Mûvészetek Palotája, június 3.

*****

Mit is jelent? Sárközi Mátyás szótára Ha a világ borzalmaitól fáradtan "eldúrjuk" magunkat ágyunkban, lámpaoltás elõtt még lapozzunk bele e kötetbe. Noha a Szép Ernõnél fellelhetõ dúrni igét nem tartalmazza, sok tudással és élvezettel leszünk gazdagabbak. Az 1956 óta emigrációban élõ Sárközi (a felejthetetlen emlékû Sárközi Márta fia) nem nyelvészként (a szótár amolyan öszvér, egyrészt etimológiai, másrészt értelmezõ jellegû, és forrásmunkákat sem ad meg, ami már talán túlzott nagyvonalúság), hanem mintegy íróként válogat szókincsünkbõl, részben küzdve a nyelvhalál ellen, mely minden idegenbe szakadtat erõsen fenyeget. Így aztán elõjönnek a mára többnyire kiveszett, de a szerzõ diákkorában még ismert szavak (pl. a "stuka" a villamos elnevezésére, vagy a "strichel" a kurva munkájára). Netán olyan mondások, mint ez: "Meséld a kóbinak!", melyet szintén nem veszünk ma a szánkra. És akadnak tévedések is, Sárközi szerint a meseautó a rabszállító kocsi (a mai magyarban "rabomobil") elnevezése, ami igaz, ám a megjegyzése: "Utalás a Meseautó címû filmre" már téves, hiszen ez esetben egy álomkocsira vonatkozik. Miként a "todzicher" is ebben a rossz helyesírásban szerepel.

Bár sorolhatnánk még õket, ám ezek végül is csupán szeplõk, átfesthetõk egy késõbbi kiadásban. Inkább élvezzük az olyan információkat, hogy a "kétkulacsos" kitétel egy színész játékötlete alapján született, Nagy Ignác Tisztújítás címû szatírájában. Vagy hogy a "tetemrehívás"-t más szóval "halálújítás"-nak nevezték.

- banza -

Osiris Kiadó, 2005, 706 oldal, 3980 Ft

**** és fél

9 dal Nem tudni pontosan, kik és milyen megfontolás alapján aggatták rá Michael Winterbottomra az angol mozi megváltója (vö. az angol mozi fenegyereke) címkét, annyi azonban bizonyos, hogy már jó ideje igyekszik eleget tenni a fenti elvárásnak. Bármibe is vágja mostanság a fejszéjét - legyen az sci-fi, menekültügyi állásfoglalás vagy irodalmi klasszikus -, olyan nincs, hogy ne szolgáljon valamilyen újítással. Most például azt találta ki, hogy élesben felvett ágyjelenetekkel hitelesíti egy párkapcsolat töredékes történetét. Természetesen a tûzzel, jobban mondva a pornográfia vádjával játszik, amikor szakít azzal a mozival egyidõs szemlélettel, mely a nemi aktus bemutatását a pornófilmek szemétdombjára számûzi. Tulajdonképpen igen dicséretes, ahogy e kétségtelenül tehetséges rendezõ a jó tanuló körültekintésével igyekszik 9 epizódon keresztül rehabilitálni a kamerák elõtti szeretkezés látványát. A mutatvány nem is sikertelen: a gondosan megválasztott beállítások közel visznek ugyan a genitáliákhoz, de mindvégig sikerül a jó ízlés határain belül maradnunk. Hiányérzetet most már csak az okozhat, hogy a bizonyítási eljárás köré nem igazán sikerült épkézláb filmet keríteni. Hiába ingázunk rendületlenül az angol popzene fellegvárának számító Brixton Academy és egy középosztálybeli pár londoni lakása között, a zene és a szex monoton egymásutánjánál többre nem futja. Valódi mondanivaló híján végül is csak egy részeredménnyel sikerült kirukkolni.

- köves -

Forgalmazza a Best Hollywood

***

Joe Lovano: I'm All For You Csehov azt mondta, hogy ha az elsõ felvonásban megjelenik egy puska, akkor úgy a harmadikban el is fog sülni. Én továbbmegyek. Ha valaki ifjúkorában szaxofont vesz a kezébe, akkor elõbb-utóbb kikerül a keze alól egy balladás album. Sõt, ajánlatos mielõbb túlesnie rajta, mert ha a mûvészt idõ elõtt elviszi a túlzott heroinfogyasztás, akkor a mûveibõl a kiadók gereblyézik össze a lassúbb darabokat.

Lovano 1952-ben született, tetemes életmû van mögötte, talán ma õ a legkeresettebb New York-i szaxofonos, úgyhogy borítékolni lehetett ezt a fejleményt. Az album sem árul zsákban semmit, ki van írva az elejére: Ballad Songbook. A recept egyszerû: ki kell választani pár lassú standardot, aztán kell még néhány komoly ember, aki hasonló cipõben jár, és máris kész az év lemeze, garantálva a szakmai elismerés és az üzleti siker.

Lovano ezt tette, pontosan. A dalok rendben vannak, a szerzõk John Coltrane-tõl Thelonious Monkon át a harmincas évekbéli jeles musicalszerzõkig: a legjobbak. A zenésztársakban sem volt sok rizikó. A zongorista Hank Jones 1918-ban született, az öccsét úgy hívták, hogy Elvin Jones, és elég jól dobolt, de Hank is játszott mindenkivel, aki számít, szóval már nem kell bizonyítania, hogy milyen virtuóz. Nem is strapálja magát, csak azt a billentyût üti le, amit nagyon kell. A bõgõs George Mraz '44-ben született Prágában, ott kezdte a sörivást és a zenei tanulmányokat, aztán '68-ban elhúzott az Államokba, ahol keresett zenész lett. A dobosnak pedig Paul Motian a neve, huszonöt éve játszik Lovanóval, amúgy meg a csendek világbajnoka, akinél "lustább" és a zenét jobban érzõ ütõhangszeres nem nagyon mozog a placcon.

Bölcs zenészek, kiszámított zene, minden a helyén van. Színek, ízek, hangulatok, erotikus félhomály, Ennio Caruso, Sonny Rollins, Frank Sinatra és Tedd Dameron. Kicsit belehalunk a szépségbe, egyetlen karc sincs, de hát valamit valamiért.

Vitéz Czabán Kolbász

Blue Note Records, 2004

*****

Brigitte Hamann: Wini-fred Wagner, avagy Hitler és Bayreuth címû kötete egy hosszú életpályáról szól. De többrõl is.

A Wagner-kori német kultúrfölény és az elsõ világháború utáni nácizmus kapcsolatáról. A hatalom kulturális legitimálásáról, a királycsinálás elõnyeirõl és hátrányairól. Arról, hogy a karizmatikus politikus, akinek világos és közérthetõ programja van, mennyire lehet õszinte, hû barát, családtag, joviális nagybácsi - és mennyire maradhat az, mikor hatalomra kerül. Arról, hogy a vezír mennyire ura saját döntéseinek, a rossz is tõle származik-e vajon, vagy csak nem elég hosszú mátyáskirályi karja. Hogy lehet-e feltétel nélkül hinni aljas eszmékben, és lehet-e e hithez hûnek maradni. Hogy van-e az "etikus" szónak középfoka. Hogy milyen elõnyökkel jár, ha az ember a hatalomhoz dörgölõzik. Hogy érdemes-e ennek érdekében a gyerekeinket beáldozni. Hogy a janicsáreszme mûködik-e a 20. században: hogy a gyökértelen angol lányból hogy lesz elsõ számú német hazafi, a gyerekeibõl hogy lesz már gyerekkorukban kiváltságos pártkatona, és ki hogy dolgozza ezt fel a lekiismeretével és a világ lelkiismeretével a háború elõtt, alatt és után. Továbbá arról, hogy mindez hogy függ azzal össze, ha valaki egy kultúra egyedüli letéteményesének tekinti magát. Az osztrák történésznõ Thomas Mann és Günter Grass méltó utódaként virtigli család- és történelmi regényt ír. A regénynek nagy formátumú fõszereplõje van, de a többi figura sincs maszkírozva, eltorzítva. Olykor gyomor kell hozzá, hogy továbbhaladjunk az olvasással, és a végén sincs happy end. Ha idáig jutunk, mégis többet tudunk az elõzõ századról - és magunkról is. Gyõri László gördülékeny és szakszerû fordításában Brigitte Hamann könyve kötelezõ olvasmány. Sajnos nem fikció.

- mesterházi -

Európa, 2005, 1010 oldal, 3900 Ft

*****

WAGNER: A BOLYG" HOLLANDI A Bayreuthi Ünnepi Játékok felvétele 1985-bõl való. Ugyanabban az évben láttam az elõadást másodszor az eredeti helyszínen. Elõször 1979-ben. Egyik alkalommal sem tudtam betelni vele. Harry Kupfer rendezése - a Boulez/Chéreau Ring-tetralógia mellett - nekem az operajátszás csúcsa. Kupfer központi figurája nem a megváltásra váró Hollandi, hanem Senta, a hiperérzékeny, vizionáló, bornírt környezete elõl õrült álmokba menekülõ lány. A Hollandi nem valóságos személy, hanem a legenda megtestesülése, Senta képzeletének teremtménye. Expresszív látomásokban jelenik meg, és a lány vele kommunikál, miközben apja egy sötét kalapos, arc nélküli idegenhez próbálja hozzáadni. A Hollandi falról lezuhant képét szorongató Lisbeth Balslev elejétõl végig a színen van (már az elõjáték alatt is), s körülötte varázslatos nyílt színi változásokban cserélõdik a tizenkét jelenet álomból a valóságba és viszont. A vörös hajótestet, mint valami élõ szívet, hatalmas tenyér fogja közre. A képzelt esküvõ matrózkórusát hófehér kísértetfigurák söprik el. A végén Senta kiugrik az ablakon, s az õt gyûlölõ kikötõváros ablaktáblái becsapódnak fölötte.

Az elképzelés mûvészi tökéllyel valósul meg. Fantasztikus a színpadi masinéria, a lépcsõ tetején a sötét semmiben gubbasztó Senta köré hangtalanul fölépülõ valódi vagy vízióvilág. Peter Sykora színpadképe. Maga Balslev, aki a pszichológiai realizmus ritkán látható példáját nyújtja. Simon Estes, a fekete óriás a fantomcímszerepben. Matti Salminen, a robusztus finn mint Daland, az apa. A zenei megvalósítás (Woldemar Nelsson) adekvát, a kórus frenetikus, Brian Large felvételtechnikája külön csoda. Aki szereti az operát, és tudni akarja, mi az, rohanjon megvenni ezt a kivételes tüneményt.

- káté -

Deutsche Grammophon - Universal

Értékelés: GALAKTIKA

Zöld határ Ha szlovén filmmel hoz össze a sors, mondjuk nem túl sûrûn, afelõl többé-kevésbé biztosak lehetünk, hogy nem feltétlenül a balkáni háborúról fog szólni, bár meglehet, Rómeó és Júlia történet lesz, hiszen az ország elég nyugatra fekszik ahhoz, hogy a lövések anno csak súrolják, viszont a helyi és a nemzetközi filmgyártás 45 százaléka R&J film, és biztosan nem a "milyenek vagyunk mi cudar, nagy szívû balkáni fiúk" nótát fogja variálni - ahhoz is túl nyugatra van.

Annyira nyugatra, hogy utána már csak Olaszország és Ausztria van, menkülõ álmok birodalmai. A világ nagyobb s rémesebb felérõl sûrû népesség igyekszik erre, bármiféle hivatalos engedély nélkül. Hurcolászásuk elfogadható megélhetést kínál, egy ember ára 1000 euró. Damjan Kozole filmje arról szól, hogy erre éppenséggel nincsen "elfogadható megélhetés". Annak még az illúziója is a filmen kívül található - esetleg vagy egyesek szerint. Az az 1000 euró semmi. Az embercsempész ugyanolyan szerencsétlen marad a ráesõ rész dacára; a menekültnek szemernyi garanciát nem jelent a célba jutásra, még az életben maradásra sem. Ilyenformán a Zöld határ elsõ látásra egy transzparens, olyan, mintha egy felvonulásra csinálták volna. Ha azonban gondosabban tanulmányozzuk, kiad egy migrációs kiáltványt is, amit akár mi is aláírhatnánk, de akkor sem feledhetnénk, hogy egy mozira fizettünk be. E szempontból már nem ilyen egyértelmû a helyzet. Helyenkénti egyenetlensége ugyan kevéssé bántó, drámai ereje kétségtelen, ám a szimpla áldozatfelmutatás egy dramatikus mûtõl önmagában kevés.

- ts -

Forgalmazza a Szimpla City

***