"A Márkus"
Márkus László kiválasztott volt, aki az angyaloktól Meseországba érvényes állandó tartózkodási engedélyt kapott, hogy teljes életét szerepek sorozataként élhesse le színházban és színházon kívül. Kiválasztott volt, aki filmsztárnak tudta képzelni magát, amikor kamaszként a Duna-partra terelték fekete inges szadista birkák, akinek egy szilveszteri hakni negyvenedik állomása is ugyanolyan fontos volt, mint egy Shakespeare-premier, aki olyan ügyesen lavírozott a jó ízlés és a ripacskodás között, hogy az sokkal több volt, mint egy profi komédiás szaktudása. Márkus eladta a lelkét a közönségnek a sikerért, a szeretetért cserébe. Előzmények nélkül jött a semmiből, nem volt példaképe, de nem is lett példakép, viszont már életében kiérdemelte a legnagyobbaknak járó határozott névelőt vezetékneve elé.
"A Márkus",
a nagybeteg mesehős, miután a rádióban cáfolta saját halálhírét, mert Molnár Ferenc visszaküldte őt egy felhőről közönségéhez, biztos lehetett abban, hogy jó üzletet csinált a sorssal. Olyan pártatlan szeretetben részesült, amire mindig vágyott, a tökéletes siker legyőzte a legádázabb fizikai fájdalmakat, a grimasz mosollyá szelídült: számtalan bizonyítékkal rendelkezett, hogy csak így volt érdemes. 1983-ban, amikor Harangozó Márta interjúkötetet készített vele, nem búcsúzott el, nem végrendelkezett, inkább végigcsevegett több kilométer magnószalagot, aztán szép csendben visszasétált a halhatatlanságba.
Ez a csevegés az alapja a Komédium "A Márkus" című egyszemélyes emlékműsorának, amelyben
Dávid Sándor
megpróbált egy órára Márkus Lászlóvá válni. Dávid magányos színpadi figura, aki legendában utazik. Szécsi Pál életét már "megzenésítette", most Márkus került sorra, a kerek évforduló kellő hivatkozási alap. "Most lenne hetvenéves", gondolhatta Dávid, és az interjúkötet kiragadott részleteit néhány monológgal és persze sanzonokkal, sok-sok búgó melódiával megtámasztva, szellemidézéssel hozakodott elő. Sokkal nehezebb dolga volt, mint egy profi médiumnak, földöntúli tulajdonságok helyett csak lelkesedést és szorgalmat használhatott, miközben egy percre sem felejthette el: siker esetén Márkus Lászlót fogja ünnepelni a közönség, míg a bukás Dávid Sándor produkcióját minősíti. Mégis belement a skizofrén játékba, a legfontosabbról azonban megfeledkezett.
Arról, hogy Márkus László szerepét lehetetlen eljátszani.
Affektáló hangja, feminin gesztusai egy másik színész előadásában óhatatlanul paródiává válnak. Dávid műsorában hiába érezhető a tisztelet és csodálat, a szellem még a legnagyobb igyekezet ellenére sem jön el. Csupán egy tehetséges imitátort látunk, aki Márkus hangját, mozdulatait, néha még "szeme csillogását" is képes szállítani, a nagy ívű, harsány külsőségeket. Pontosan azokat a jellegzetes dolgokat, amik lehetetlenné tesznek egy ilyen vállalkozást: Márkusból ugyanis csak ennyit lehet másolni, utánozni, többet nem. Azok ugyanis megfejthetetlen titkok, "meseországi vonatkozások".
Ami az előadás kezdetén még meglepetés
- "hát ez pont olyan, mint ő!" -,
az hamarosan természetessé válik, Dávid Sándor "szeánsza" pedig valamiféle szocreál sorozattá lesz, sok-sok Márkus Lászlót ábrázoló elnagyolt "valósághű" képpel: "Márkus László az Orrmonológot mondja pajtásainak a szegedi strandon", "Az ifjú Márkus László mint Claudius", "Márkus László, a debreceni Bóni gróf" - megannyi lelkes jelenet. A mélypontot kétségtelenül "A kőkorszaki szaki" és az "Irina a Három nővérből" arcpirító hatásvadászata jelenti, de a szerencsésebb pillanatok is megmagyarázhatatlanul kínosak.
"A Márkus" hatvan perce egy rendhagyó parodista estje, aki csak egy számmal készült, de azt a legkülönbözőbb pózokban is képes bemutatni, aki nem utazik az önfeledt röhögésre, mert azt hiszi, hogy valami "sokkal komolyabbat" csinál. Valami varázslatot, amire sokkal keményebben fel kellett készülni, mivel nem csak néhány, poénra kihegyezett bővített mondatból áll. Ez valóban így van, Dávid Sándornak kegyetlenül kell koncentrálnia, hogy "saját" tekintet, hang vagy mozdulat még véletlenül se szaladjon ki belőle. Képes rá, pontosabban csak erre képes, ami elismerésre méltó, kivételes adottság. Ahhoz viszont, hogy Márkus Lászlót a földre hozza, nagyon kevés, még akkor is, ha a javarészt nyugdíjasokból álló közönség olvadozott a gyönyörűségtől.
A vastaps az "életszerű"-nek, a "majdnem olyan"-nak szólt, egy profi szórakoztatóipari terméknek és persze a nosztalgiának. Egy határozott névelővel rendelkező színész ennél többet érdemelt volna, bár biztosak lehetünk abban, ha odafönt egyszer közvetítik Dávid Sándor estjét, Márkus László büszkén mondja majd a többi angyalnak, "látjátok, színpadi változat lettem!", aztán elmosolyodik úgy, ahogy csak ő tud.
- legát -
