Lemez

Foo Fighters: Medicine at Midnight

Zene

Fontos év lett volna 2020 a Foo Fighters számára: 25 éves lett a zenekar, amit a tagok az új, tizedik albumukkal és egy monstre turnéval szerettek volna megünnepelni.

Az ismert okok miatt a turnéból semmi sem lett, és a lemezmegjelenés is áttolódott erre az évre.

Encinóban, egy állítólagos kísértetházban zajlottak a felvételek, és a dalokra David Bowie Let’s Dance című albuma volt jelentős hatással, de érkezett ihlet Prince, a Sly & The Family Stone, sőt még a Level 42 irányából is. (Ez nyilván jó hír volt a már az előző lemezt is gondozó popproducer Greg Kurstin számára.) A 2017-es, remekül sikerült Concrete and Goldhoz képest van még két fontos változás: az egyik, hogy most nincsenek híres vendégek (a jazzdobos Omar Hakim, valamint Grohl tinédzserkorú lánya, Violet a legnagyobb nevek); a másik az, hogy a Medicine at Midnight nem viszi át a lécet. A grúvokkal telepakolt dalok érdekes hibridet alkotnak, ugyanis megvannak bennük a szokásos riffes, pörgős Foo Fighters-es ízek, de poposak és szinte táncolhatók is, valami mégis hiányzik. A Love Dies Youngot csak az üres lendület viszi, a Chasing Birds egy sótlan ballada, a Shame Shame-ből hiányzik egy épkézláb refrén, a címadó dalnak meg pont a refrén a gyenge pontja. Két, enyhén kiemelkedőbb dal van: a Lemmy tribute-nak szánt No Son of Mine visszahozza a klasszikus Foo Fighterset, a Waiting on a War című békehimnusz pedig egy akusztikus balladaként induló, de aztán alaposan felpörgő szerzemény. Ám ez sajnos kevés: a Medicine at Midnight nemcsak a zenekar eddigi legrövidebb, hanem egyben a leggyengébb lemeze is.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.

Főszerepben az Első sírásó

A november 6-án zárult igazgatói pályázaton Lipics Zsoltot hirdették ki győztesnek Darabont Mikold ellenében, azonban nagyon sok ellentmondás és fordulat jellemezte az elmúlt időszakot. A régi-új igazgató mellett csupán a NER-es lapokban folytatott sikerpropagandája szólt, pályázata egy realista, szakmaiságra építő programmal ütközött meg.