Az ismert okok miatt a turnéból semmi sem lett, és a lemezmegjelenés is áttolódott erre az évre.
Encinóban, egy állítólagos kísértetházban zajlottak a felvételek, és a dalokra David Bowie Let’s Dance című albuma volt jelentős hatással, de érkezett ihlet Prince, a Sly & The Family Stone, sőt még a Level 42 irányából is. (Ez nyilván jó hír volt a már az előző lemezt is gondozó popproducer Greg Kurstin számára.) A 2017-es, remekül sikerült Concrete and Goldhoz képest van még két fontos változás: az egyik, hogy most nincsenek híres vendégek (a jazzdobos Omar Hakim, valamint Grohl tinédzserkorú lánya, Violet a legnagyobb nevek); a másik az, hogy a Medicine at Midnight nem viszi át a lécet. A grúvokkal telepakolt dalok érdekes hibridet alkotnak, ugyanis megvannak bennük a szokásos riffes, pörgős Foo Fighters-es ízek, de poposak és szinte táncolhatók is, valami mégis hiányzik. A Love Dies Youngot csak az üres lendület viszi, a Chasing Birds egy sótlan ballada, a Shame Shame-ből hiányzik egy épkézláb refrén, a címadó dalnak meg pont a refrén a gyenge pontja. Két, enyhén kiemelkedőbb dal van: a Lemmy tribute-nak szánt No Son of Mine visszahozza a klasszikus Foo Fighterset, a Waiting on a War című békehimnusz pedig egy akusztikus balladaként induló, de aztán alaposan felpörgő szerzemény. Ám ez sajnos kevés: a Medicine at Midnight nemcsak a zenekar eddigi legrövidebb, hanem egyben a leggyengébb lemeze is.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
