Lemez

Foo Fighters: Medicine at Midnight

Zene

Fontos év lett volna 2020 a Foo Fighters számára: 25 éves lett a zenekar, amit a tagok az új, tizedik albumukkal és egy monstre turnéval szerettek volna megünnepelni.

Az ismert okok miatt a turnéból semmi sem lett, és a lemezmegjelenés is áttolódott erre az évre.

Encinóban, egy állítólagos kísértetházban zajlottak a felvételek, és a dalokra David Bowie Let’s Dance című albuma volt jelentős hatással, de érkezett ihlet Prince, a Sly & The Family Stone, sőt még a Level 42 irányából is. (Ez nyilván jó hír volt a már az előző lemezt is gondozó popproducer Greg Kurstin számára.) A 2017-es, remekül sikerült Concrete and Goldhoz képest van még két fontos változás: az egyik, hogy most nincsenek híres vendégek (a jazzdobos Omar Hakim, valamint Grohl tinédzserkorú lánya, Violet a legnagyobb nevek); a másik az, hogy a Medicine at Midnight nem viszi át a lécet. A grúvokkal telepakolt dalok érdekes hibridet alkotnak, ugyanis megvannak bennük a szokásos riffes, pörgős Foo Fighters-es ízek, de poposak és szinte táncolhatók is, valami mégis hiányzik. A Love Dies Youngot csak az üres lendület viszi, a Chasing Birds egy sótlan ballada, a Shame Shame-ből hiányzik egy épkézláb refrén, a címadó dalnak meg pont a refrén a gyenge pontja. Két, enyhén kiemelkedőbb dal van: a Lemmy tribute-nak szánt No Son of Mine visszahozza a klasszikus Foo Fighterset, a Waiting on a War című békehimnusz pedig egy akusztikus balladaként induló, de aztán alaposan felpörgő szerzemény. Ám ez sajnos kevés: a Medicine at Midnight nemcsak a zenekar eddigi legrövidebb, hanem egyben a leggyengébb lemeze is.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Figyelmébe ajánljuk

Vérző papírhold

  • - ts -

A rendszeresen visszatérő témák veszélyesek: mindig felül kell ütni a tárgyban megfogalmazott utolsó állítást. Az ilyesmi pedig egy filmzsánerbe szorítva a lehetőségek folyamatos korlátozását hozza magával.

Szűznemzés

Jobb pillanatban nem is érkezhetett volna Guillermo del Toro új Frankenstein-adaptációja. Egy istent játszó ifjú titán gondolkodó, tanítható húsgépet alkot – mesterséges intelligenciát, ha úgy tetszik.

Bárhol, kivéve nálunk

Hajléktalan botladozik végig a városon: kukákban turkál; ott vizel, ahol nem szabad (mert a mai, modern városokban szabad még valahol, pláne ingyen?); már azzal is borzolja a kedélyeket, hogy egyáltalán van.

Brahms mint gravitáció

A kamarazenélés közben a játékosok igazán közel kerülnek egymáshoz zeneileg és emberileg is. Az alkalmazkodás, kezdeményezés és követés alapvető emberi kapcsolatokat modellez. Az idei Kamara.hu Fesztivál fókuszában Pablo Casals alakja állt.

Scooter inda Művhaus

„H-P.-t, Ferrist és Ricket, a három technoistent két sarkadi vállalkozó szellemű vállalkozó, Rácz István és Drimba Péter mikrobusszal és személyautóval hozza Sarkadra május 25-én. Ezen persze most mindenki elhűl, mert a hármuk alkotta Scooter együttes mégiscsak az európai toplista élvonalát jelenti. Hogy kerülnének éppen Magyarországra, ezen belül Sarkadra!?” – írta a Békés Megyei Népújság 1995-ben arról a buliról, amelyet legendaként emlegetnek az alig kilencezer fős határ menti kisvárosban.

Who the Fuck Is SpongyaBob?

Bizonyára nem véletlen, hogy az utóbbi években sorra születnek a legfiatalabb felnőtteket, a Z generációt a maga összetettségében megmutató színházi előadások. Elgondolkodtató, hogy ezeket rendre az eggyel idősebb nemzedék (szintén nagyon fiatal) alkotói hozzák létre.