Frank Carter még csak 34 éves, de már sokat látott veteránja a brit punkszíntérnek. A répahajú botrányhős, aki a Henry Rollins örökségét továbbvivő, dúvad előadásmódjáról lett híres, a nullás években a Gallows-zal frissítette fel a kissé megfáradt angol hardcore-t. Írtak két alaplemezt, majd Carter ráunt az üvöltözésre, és karrierje csúcsán otthagyta a csapatot, hogy glamslágereket énekeljen a már nevében is pozitívabb életszemléletet hordozó Pure Love-val. Erre azonban nem voltak vevők a rajongók, így a zenekar hamar földbe állt. A kitérő mégsem volt hiábavaló, mert az énekelni prímán megtanuló Carter új együttesével ezt a két arcát, a dühöset és a dallamosat formálta slágergyanús egyveleggé. A Rattlesnakesszel előbb felelevenítette a punkgyökereit (Blossoms), majd a Modern Ruinon már azt az űrt töltötte ki jó érzékkel, amit az unalmasan elművésziesedő Arctic Monkeys hagyott maga után a szigetországi gitárzenében.
Stadionpunk – mondhatnánk Frank Carter pofátlanul fülbemászó, de energikus dalaira, amiket első magyarországi koncertjén a hírnevéhez méltó elánnal adott elő az énekes. Az Akvárium kistermének plafonját már az első percekben megmászta, beszólt Theresa May-nek, és bevezette a #metoo-kompatibilis crowdsurf fogalmát (ami során tilos fogdosni a lányokat). Dalokat egyenlő arányban válogatott a Blossomsról és a Modern Ruinról, a csúcspontot a Jackals mindössze 40 másodperces zúzdája jelentette két orbitális sláger, a Lullaby és a Snake Eyes közé szorítva, de nagyot ütött a Vampires, a Juggernaut és a közönségüvöltetésbe torkolló I Hate You is. Öt számmal képviseltette magát a májusban megjelenő harmadik lemez, az End of Suffering is, de az ismeretlen új dalok szépen simultak a régiek közé, a rögtön kétszer eljátszott Crowbar pedig kezdésnek és ráadásnak is tökéletesnek bizonyult. Ismétlés nyáron, a Sziget Foo Fighters-es napján
Akvárium, március 30.
