Koncert

Frank Carter & The Rattle­snakes

  • Soós Tamás
  • 2019. május 4.

Zene

Frank Carter még csak 34 éves, de már sokat látott veteránja a brit punkszíntérnek. A répahajú botrányhős, aki a Henry Rollins örökségét továbbvivő, dúvad előadásmódjáról lett híres, a nullás években a Gallows-zal frissítette fel a kissé megfáradt angol hardcore-t. Írtak két alaplemezt, majd Carter ráunt az üvöltözésre, és karrierje csúcsán otthagyta a csapatot, hogy glamslágereket énekeljen a már nevében is pozitívabb életszemléletet hordozó Pure Love-val. Erre azonban nem voltak vevők a rajongók, így a zenekar hamar földbe állt. A kitérő mégsem volt hiábavaló, mert az énekelni prímán megtanuló Carter új együttesével ezt a két arcát, a dühöset és a dallamosat formálta slágergyanús egyveleggé. A Rattlesnakesszel előbb felelevenítette a punkgyökereit (Blossoms), majd a Modern Ruinon már azt az űrt töltötte ki jó érzékkel, amit az unalmasan elművésziesedő Arctic Monkeys hagyott maga után a szigetországi gitárzenében.

Stadionpunk – mondhatnánk Frank Carter pofátlanul fülbemászó, de energikus dalaira, amiket első magyarországi koncertjén a hírnevéhez méltó elánnal adott elő az énekes. Az Akvárium kistermének plafonját már az első percekben megmászta, beszólt Theresa May-nek, és bevezette a #metoo-kompatibilis crowdsurf fogalmát (ami során tilos fogdosni a lányokat). Dalokat egyenlő arányban válogatott a Blossomsról és a Modern Ruinról, a csúcspontot a Jackals mindössze 40 másodperces zúzdája jelentette két orbitális sláger, a Lullaby és a Snake Eyes közé szorítva, de nagyot ütött a Vampires, a Juggernaut és a közönségüvöltetésbe torkolló I Hate You is. Öt számmal képviseltette magát a májusban megjelenő harmadik lemez, az End of Suffering is, de az ismeretlen új dalok szépen simultak a régiek közé, a rögtön kétszer eljátszott Crowbar pedig kezdésnek és ráadásnak is tökéletesnek bizonyult. Ismétlés nyáron, a Sziget Foo Fighters-es napján

Akvárium, március 30.

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.

Főszerepben az Első sírásó

A november 6-án zárult igazgatói pályázaton Lipics Zsoltot hirdették ki győztesnek Darabont Mikold ellenében, azonban nagyon sok ellentmondás és fordulat jellemezte az elmúlt időszakot. A régi-új igazgató mellett csupán a NER-es lapokban folytatott sikerpropagandája szólt, pályázata egy realista, szakmaiságra építő programmal ütközött meg.