Koncert

Larkin Poe

  • Soós Tamás
  • 2019. május 4.

Zene

Aki Edgar Allan Poe leszármazottaitól valami dohos, pinceszagú temetőmetált várt, azt igencsak meglephették a Lovell nővérek, akik Poe unokatestvéréig tudják visszavezetni a családfájukat, de a gótikus horrorhangulat megidézése helyett inkább azzal dicsekedhetnek, hogy az elsők között találtak közös nevezőt a mocsaras ősblues és a kortárs csajpop között. Amilyen furán hangzik, épp olyan természetesnek hat ez a párosítás, főként élőben, ahol a svungja is előbújik ezeknek a vagány steelgitárszólókkal, harmonizáló vokálokkal és lenyűgöző dallamérzékenységgel előadott, a lemezen egészen modernre hangszerelt daloknak. Ennek köszönhetően Amerikában évek óta a nagy áttörés kapujában toporog a Larkin Poe, de arra aligha lehetett számítani, hogy első magyarországi koncertjükön is több mint hatszáz, imádni valóan lelkes rajongónak fognak játszani.

A jókedvű, egymással zeneileg és emberileg is játékosan kokettáló nővérek rá is szolgáltak a bizalomra, és egy tökéletes popdalokból összefűzött, felhőtlen szettet adtak elő két kísérőzenészükkel. Igazi buliblues volt ez, amely nem szakít fel mély érzelmeket, de bérelt helye van a Sziget délutáni műsorsávjában, mert tökéletesen hozza azt a szabadsághangulatot, amikor be­ütött már az első vagy a második sör, de hátra van még az éjszaka, és feszíti az embert a lelkesedés, hogy itt bármi megtörténhet. A Larkin Poe-nál ez a bármi az americana és a roots music ezerféle arcának értő és néhol újszerű tolmácsolását jelentette, amelybe a húzós Lead Belly-, Son House- és Robert Johnson-adaptációk mellett az AC/DC-s gitártombolás és a kellő öniróniával elővezetett soulballada is belefért. Noha csak a maga pehelykönnyű modorában, de egészen felemelő koncertet adott a Larkin Poe, és még az sem szegte kedvét senkinek, hogy a legnagyobb slágereik közül most kettőt, a Sometimest és a Honey, Honeyt is otthon hagyták. A pompás steelgitározás úgyis kárpótolt mindenért.

 

Dürer-kert, március 27.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.