Aki Edgar Allan Poe leszármazottaitól valami dohos, pinceszagú temetőmetált várt, azt igencsak meglephették a Lovell nővérek, akik Poe unokatestvéréig tudják visszavezetni a családfájukat, de a gótikus horrorhangulat megidézése helyett inkább azzal dicsekedhetnek, hogy az elsők között találtak közös nevezőt a mocsaras ősblues és a kortárs csajpop között. Amilyen furán hangzik, épp olyan természetesnek hat ez a párosítás, főként élőben, ahol a svungja is előbújik ezeknek a vagány steelgitárszólókkal, harmonizáló vokálokkal és lenyűgöző dallamérzékenységgel előadott, a lemezen egészen modernre hangszerelt daloknak. Ennek köszönhetően Amerikában évek óta a nagy áttörés kapujában toporog a Larkin Poe, de arra aligha lehetett számítani, hogy első magyarországi koncertjükön is több mint hatszáz, imádni valóan lelkes rajongónak fognak játszani.
A jókedvű, egymással zeneileg és emberileg is játékosan kokettáló nővérek rá is szolgáltak a bizalomra, és egy tökéletes popdalokból összefűzött, felhőtlen szettet adtak elő két kísérőzenészükkel. Igazi buliblues volt ez, amely nem szakít fel mély érzelmeket, de bérelt helye van a Sziget délutáni műsorsávjában, mert tökéletesen hozza azt a szabadsághangulatot, amikor beütött már az első vagy a második sör, de hátra van még az éjszaka, és feszíti az embert a lelkesedés, hogy itt bármi megtörténhet. A Larkin Poe-nál ez a bármi az americana és a roots music ezerféle arcának értő és néhol újszerű tolmácsolását jelentette, amelybe a húzós Lead Belly-, Son House- és Robert Johnson-adaptációk mellett az AC/DC-s gitártombolás és a kellő öniróniával elővezetett soulballada is belefért. Noha csak a maga pehelykönnyű modorában, de egészen felemelő koncertet adott a Larkin Poe, és még az sem szegte kedvét senkinek, hogy a legnagyobb slágereik közül most kettőt, a Sometimest és a Honey, Honeyt is otthon hagyták. A pompás steelgitározás úgyis kárpótolt mindenért.
Dürer-kert, március 27.
