Lemez

Keserű cukor

Frank Ocean: Channel Orange

  • - greff -
  • 2012. szeptember 6.

Zene

Ha nem esik is neki oly látványosan, légkalapácsot berregtetve az alapjainak, mint Abel "The Weeknd" Tesfaye, azért Frank Ocean is sokat megtesz választott műfaja, az R&B gyökeres átformálásáért. És most nem csak arra az angolszász szaksajtóban máris több százezer elemző leütést eredményező gesztusára gondolunk, hogy immár nyíltan felvállalja biszexualitását abban a zsánerközegben, melyben a játékosok eddig többnyire a nyugalmazott Horthy-katonák érzékenységével közelítettek a szexuális orientáció kérdéséhez. Tömegkultúra-történetileg ez is igen fontos, de azért hozzá kell tenni, hogy két lépés távolságból szemlélve a nosztalgikus mélabút, fájdalmas önvallomást és drogos-kurvás szerepjátékokat egybeolvasztó Ocean-szövegvilág éppenséggel nem tűnik bizsergetően érdekesnek.


A zene viszont igen – és nem csupán a nyilvánvaló csúcspontként felmagasodó, közel 10 perces dalgúla, a Pyramids, amelyben tükörgömbös funkdiszkóból esünk át a józanító afterpartiba, ahol a dj house-szintiket húz rá épp a belassított alapokra, hanem a tompa gépdobpufogást álmatagra kábított billentyűhangokkal beburkoló Pilot Jones vagy a vaskos breakbeatet elveszve szomorkodó orgonával összeeresztő Crack Rock is. A korábban dalszerzőként sztároknak dolgozó Ocean persze fél szemmel mindig odafigyel a műfaj múltjára, szentjeire és a slágerpotenciálra is: a Thinkin Bout You szívhasító falzettje, a Super Rich Kids ismerőssége miatt is azonnal ható másnapos középtempója és a junkie-mesét a lüktető popslágerek cukrával tálaló Lost gondoskodik róla, hogy senki se ússzon el e különös, de bőségét csak lassan feltáró hangszigetről.

A Channel Orange nem annyira tömör munka, mint Ocean bemutatkozó mixtape-je, a Nostalgia, Ultra. volt, s a végére már fáradni is kezd kissé, de a vállalt munkát szépen elvégzi: mint Dexter a tévében, Frank Ocean is olajsötét színekre lel ott, ahol fehérre fakul minden az örökös napfényben.

Def Jam, 2012

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.