Ha nem esik is neki oly látványosan, légkalapácsot berregtetve az alapjainak, mint Abel "The Weeknd" Tesfaye, azért Frank Ocean is sokat megtesz választott műfaja, az R&B gyökeres átformálásáért. És most nem csak arra az angolszász szaksajtóban máris több százezer elemző leütést eredményező gesztusára gondolunk, hogy immár nyíltan felvállalja biszexualitását abban a zsánerközegben, melyben a játékosok eddig többnyire a nyugalmazott Horthy-katonák érzékenységével közelítettek a szexuális orientáció kérdéséhez. Tömegkultúra-történetileg ez is igen fontos, de azért hozzá kell tenni, hogy két lépés távolságból szemlélve a nosztalgikus mélabút, fájdalmas önvallomást és drogos-kurvás szerepjátékokat egybeolvasztó Ocean-szövegvilág éppenséggel nem tűnik bizsergetően érdekesnek.
A zene viszont igen – és nem csupán a nyilvánvaló csúcspontként felmagasodó, közel 10 perces dalgúla, a Pyramids, amelyben tükörgömbös funkdiszkóból esünk át a józanító afterpartiba, ahol a dj house-szintiket húz rá épp a belassított alapokra, hanem a tompa gépdobpufogást álmatagra kábított billentyűhangokkal beburkoló Pilot Jones vagy a vaskos breakbeatet elveszve szomorkodó orgonával összeeresztő Crack Rock is. A korábban dalszerzőként sztároknak dolgozó Ocean persze fél szemmel mindig odafigyel a műfaj múltjára, szentjeire és a slágerpotenciálra is: a Thinkin Bout You szívhasító falzettje, a Super Rich Kids ismerőssége miatt is azonnal ható másnapos középtempója és a junkie-mesét a lüktető popslágerek cukrával tálaló Lost gondoskodik róla, hogy senki se ússzon el e különös, de bőségét csak lassan feltáró hangszigetről.
A Channel Orange nem annyira tömör munka, mint Ocean bemutatkozó mixtape-je, a Nostalgia, Ultra. volt, s a végére már fáradni is kezd kissé, de a vállalt munkát szépen elvégzi: mint Dexter a tévében, Frank Ocean is olajsötét színekre lel ott, ahol fehérre fakul minden az örökös napfényben.
Def Jam, 2012
