A bő egy évtizede feltűnt St. Albans-i trió a borongós angol vidék hangulatát próbálta ellensúlyozni látszólag könnyed, de hatásosan és szellemesen felépített indie-dance-funk lemezeivel, amelyeket az énekes, Ed Macfarlane jellegzetesen álmodozó tónusú falzettje és az ellenállhatatlan grúvokkal teli slágerek tettek emlékezetessé. A majd’ nyolc év szünet után felvett harmadik albumuk hangzása azonban jócskán eltér a két korai lemezétől, amit magyarázhatunk az eltelt idővel, az átmeneti hiátus alatt átélt zenei hatásokkal, de az e-tánczenében jártas producereik (például James Ford, Disclosure) felbukkanásával is. Ha régebben még a Talking Heads vagy a példaképükként emlegetett Prince is eszünkbe juthatott a gitárokat sem mellőző, minden szempontból élő produkciókról, az Inflorescent egyértelműen elektronikus tánczene. Ami persze nem is vezet oly messzire korai törekvéseiktől, saját bevallásuk szerint ugyanis kezdetben a német Kompakt elektronikus zenei kiadó és Carl Craig detroiti dj és producer inspirálta őket. De hozzájuk képest az új album inkább a „pehelysúlyú” diszkóban megfürdetett, többnyire jó középtempós filter house, a jellegzetes french touch stílus lenyomata. Csupa jól táncolható, nyári dance-pop sláger, Macfarlane stílusos énekével és minimalista táncdalszövegeivel. Akadnak néha átmeneti, stiláris kitérők is, mint a Sleeptalking ellenállhatatlan electrofunkja vagy a tombolósabb Almost Midnight – ezek is csak annyira, hogy utána könnyen visszataláljunk a diszkógömb alá.
Polydor, 2019
